Főkép

Nem kérdés, hogy Závada Pál azon írók közé tartozik, akiknek minden egyes új műve számot tarthat a nagyközönség figyelmére, így számomra a Hajó a ködben az idei nyár egyik leginkább várt magyar alkotása volt. Az olvasók ezúttal is ugyanazzal a stílussal és írásmóddal találkozhatnak, melyet már a korábbi művekben is megszokhattak: keveredik itt az egyes szám első személyű énelbeszélés a sokszor közösségi hangokból (az épp aktuális narrátor családja vagy éppen az egész zsidóság) álló többes szám első személlyel, miközben a hangsúly egyszer személyes, máskor pedig totálisan távolságtartó, személytelen.

 

Ez a jól ismert hang pedig egy jól ismert korszakba (főleg a II. világháború évei) röpítenek el bennünket, ahol megint csak egy sok helyről ismert téma – a holokauszt – kerül a középpontba, ám egy olyan szemszögből, ami meglehetősen ritka: ezzel a szörnyűséggel egy zömében kikeresztelkedett, ám zsidó származású családnak, az ország talán legbefolyásosabb gyártulajdonosainak, a Weiss-klán tagjainak kell szembenézniük.

 

Így talán érthető is, hogy a hangsúly is teljesen máshová kerül, ugyanis nem meglepő módon az ekkoriban főleg német vadászrepülők alkatrészeit gyártó család tagjait sem úgy érte a történelem viharának a szele, mint mondjuk egy egyszerű, nincstelen vidéki susztert.

 

Závada a regény java részében vagy a szereplők apróbb-cseprőbb dolgairól (szerelmi életük, hobbijaik, munkahelyi történéseik, társadalmi életük stb.), vagy beszélgetéseik révén a kor politikai helyzetéről és főként az őket is komolyan érintő zsidókérdésről értekezik. Ezek természetesen kimondottan tanult, a tudományokban és politikában jártas emberek dialógusai, de talán éppen ennek is köszönhetően több helyen meglehetősen száraznak éreztem a szöveget, még úgy is, hogy a szerző bele, sőt éppen a központba csempészett egy fiktív szerelmi háromszöget édesítőszer gyanánt.

 

A Hajó a ködben kétségkívül legerősebb pontja az, amikor a deportálásból frissen hazahozott családfő, Chorin Ferenc pörgő párbeszédet folytat egy SS tiszttel, hogy a végén egy alku révén az egész kiterjedt Weiss rokonság szabad utat kapjon külföldre, a nácik pedig egy óriási, jól szervezett, prosperáló fegyvergyárat.

 

Závada ezúttal sem ítélkezik vagy kommentál, rábízza az olvasóira, hogy miként ítélik meg a ’20-as évektől az egyre inkább jobbra tolódó rendszerrel végig aktívan együttműködő, és a köznapi zsidóságot tulajdonképpen ignoráló, majd saját túlélésük érdekében végül a nácikkal alkut kötő család politikai-társadalmi szerepvállalását. Hogy ez árulás-e vagy sem? Elítélendő vagy éppen követendő cselekedet? Mindenki eldöntheti maga.

 

Bár a Hajó a ködben korántsem lesz a kedvenc Závada-regényem (ami nem feltétlenül a mostani mű hibája, inkább a korábbiak dicsérete), ám ezzel együtt is egy olyan profi munka, amely meglepő szemszögből képes láttatni a 20. század egyik legvészterhesebb időszakát és a magyar történelem egyik legnagyobb szégyenfoltját. Azt hiszem, hogy számos irodalomszerető emberhez el fog jutni ez a gondosan kivitelezett és átgondolt munka.