Főkép

Szilágyi Istvántól először a Kő hull apadó kútba (1975) című regényét olvastam, ami megjelenése után tíz évvel is nagyon frissen hatott, egészen megdöbbentett hagyományos alapokra épülő modernsége. Az Agancsbozótot (1990) már egymás kezéből kapkodva olvastuk, annyira magával ragadott valóságosan fiktív története a civilizációban megfáradt, megcsömörlött emberről, a szinte filozófiai mélységű következtetésekkel. A Hollóidő (2001) látomásos realizmusa és a benne megjelenített világhoz megalkotott nyelvi univerzum talán még inkább elbűvölt. Novellái között is számos remek darab van, de művészetének csúcsait a három említett mű jelöli.

 

A most megjelent Katlanváros című kötet 1970-es, ’80-as évekből való írásokat tartalmaz. „Megnyílok, holott utálok mindenféle kitárulkozást” – írja a Kóborló években. S bár a kötet darabjai életrajzához kapcsolódnak, azért olvasása közben mégsem érezzük azt, hogy „kitárulkozna”, „kiadná magát” bennük. Inkább kissé távolságtartó, jól átgondolt, dokumentált, hajszálpontos leírásokat kapunk életének egy-egy szakaszáról, a szerző reflexióival kiegészítve.

 

A Katlanváros, az Asszonyélet egy sírkövön és a Vesztesek történeteinek uralkodó tere Zilah, a város, amelyikben a szerző családja élt, s ahol maga is felnőtt, s ami meghatározó jelentőségű beállítottságának, vágyainak, ambícióinak szempontjából. A Vesztesek éppenséggel visszaemlékezés-féle, amelyben igyekszik szétválasztani saját emlékeit a családi legendáriumban fennmaradt történetektől, latolgatja, mivel lehet legnagyobb valószínűséggel pontosítani a homályban elveszni látszó részleteket.

 

Az Idelenn, odafenn, az „Aztán kitárult a világ…” és a Kóborló évek a Zilahon kívüli világot mutatják be, a szerző természetjárás iránti szenvedélyét, életveszélyes kalandjait írják le, majd útját a kolozsvári Utunk című folyóirathoz, az ottani munkáját. Megjelennek előttünk Szilágyi művész társai, az erdélyi magyar irodalom alakjai, esendő emberi mivoltukban. Mint például Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Király László, Farkas Árpád – de hosszan folytathatnánk a sort.

 

És ne feledkezzünk meg Szilágyi írásainak nyelvéről: a pontos, képszerű, és még jól is hangzó mondatairól, amelyekkel szeretettel, olykor ironikusan, néha humorosan elénk varázsol várost, természetet, embert és társadalmi-politikai környezetet.

 

Nagyon szerettem olvasni a könyvet, a nagy regényeit ihlető vagy árnyaló valóságos világhoz vezettek el: Zilahon a Kő hull apadó kútba nyomait véltem fölfedezni, sőt a Vesztesek című írásban még a Hollóidőhöz vivő elemeket is, míg az utolsó három darab olvasása közben nem tudtam nem gondolni az Agancsbozótra. De a pontosság kedvéért, az író szellemében tegyük hozzá: ezek az összefüggések talán szövegrészletekkel nem mindig alátámaszthatóak, csak az én gondolataimban álltak így össze.