Főkép

„A nigger élete kutyaszar [...]  meg kék próbálni megmutatni neki, hogy ő is ér valamit, szabaddá kék tenni, még ha nem is sikerül.”

 

Ahhoz a generációhoz tartozom, akik gyermekkorukban látták a Gyökerek című filmsorozatot, benne az afrikai Kunta Kintét, akit a rabszolgavadászok elfognak, láncra verve Amerikába hurcolnak, hogy rabszolgaként eladhassák. Ha a rabszolgaság szót hallom, nekem mai napig ez a film jut eszembe, és rögtön borsónyira zsugorodik a gyomrom. Bár a történetből nem sok mindenre emlékszem, arra határozottan igen, hogy a rabszolgák mennyit szenvedtek. Manapság az internet világában bizonyára nem jelentene túl nagy problémát újranézni a sorozatot, de a mai napig nem tudtam erőt venni magamon, hogy kitegyem magam ennek a sokknak.

 

Ezek után lehet sejteni, hogyan viszonyultam Nat Turner történetéhez. Nat Turner 1831-ben néhány rabszolgatársával az amerikai történelem talán legnagyobb rabszolgafelkelését indította el. A több napig tartó véres lázadás alatt közel hatvan fehér embert öltek meg, céljaikat azonban nem érték el – elfogták őket, és mindannyiukat kivégezték.

 

William Styron regényének alapja az a vallomás, amit Nat Turner a halálsoron tett, és Thomas Gray foglalt írásba. Gyakorlatilag ez az egyedüli írott forrás az eseményekről, ami – a szerző bevallása szerint – nem feltétlenül negatívum, mert nagyon sok írói szabadságot adott, hiszen nem kötötték a kezét a történelmi tények, hanem a fantáziája szerint alakíthatta a történetet.

 

Maga a regény két részre osztható. Az első egy kicsit nehézkesebben olvasható, a börtönben járunk, ahol is Gray ráveszi Turnert, hogy mondjon el neki mindent, ami történt, töviről-hegyire, hiszen már úgysincs vesztenivalója. Ebben a szakaszban a narráció még egyes szám harmadik személyű. Számomra akkor kezdett igazán érdekfeszítővé válni Styron regénye, amikor a második szakaszban (kb. a mű egyharmadánál) a narráció átvált egyes szám első személybe, Nat egészen a gyermekkorától kezdve meséli el nekünk az életét – innentől igazán olvasmányos, cselekménydús a történet.

 

Mivel a személyéről nincsen túl sok információ, Styron pedig a vallomás elolvasását követően kifejezetten őrültnek tekintette Nat Turnert, úgy döntött, hogy olyan személyként ábrázolja, akit inkább a vallási fanatizmus hajtott. Kisgyermekként megtanult írni és olvasni, felnőtt korára a Biblia mindennapos olvasmányává vált. Szinte egész élete során „házi nigger” volt, sokkal kedvezőbb körülmények között élhetett, mint az ültetvényeken halálra dolgoztatott, láncra vert társai. Pontosan ezért érdekes, hogyan alakulhatott ki benne ez az elvakult gyűlölet, hogy minden fehért meg kell ölni. „Hát nem reménytelen ellentmondás, hogy életkörülményeim minél kevésbé voltak terhesek, annál sajgóbbá vált szabadulhatnékom? Hogy minél elviselhetőbb és emberségesebb fehér emberekkel akadt dolgom, annál szenvedélyesebben vágytam elpusztítani őket?” Elkezdett hát terveket szőni és társakat gyűjteni maga köré. Nem volt nehéz dolga, sokan vallottak hasonló nézeteket és vakon követték Turnert mindenben, afféle prédikátornak, vallási vezetőnek tartották, és ő is úgy gondolta önmagáról, hogy valami nagy tettre hivatott, hogy vezetnie kell a népét a szabadság felé.

 

Ám a felkelés nem úgy végződött, ahogyan azt tervezték. Ami az eredeti vallomásból is kiderül, és fölöttébb elgondolkodtató, hogy Nat Turner csupán egyetlen embert ölt meg, Margaret Whiteheadet. Az a gyűlölet, ami őt a felkelés végrehajtására sarkallta, pont nem ezt engedi sejtetni – azt gondolnánk, hogy ő, mint a felkelés vezetője, élen járt a gyilkolásban, pedig úgy tűnik, egyáltalán nem így volt. De nem ez vezetett a sikertelenséghez, hanem két olyan momentum, amivel nem számoltak előre…

 

William Styron még középiskolásként figyelt fel az 1831-es virginiai rabszolgalázadás történetére, pedig akkor még nem is tudta, hogy író válik belőle.  Ő maga is Virginiában nőtt fel, és bár a rabszolgaság intézményét akkorra már réges-régen eltörölték, a feketék és fehérek szegregáltsága lépten-nyomon kézzel fogható volt.

 

A regény 1967-ben jelent meg eredeti nyelven, abban az időben, amikor a legerősebb volt a polgárjogi mozgalom a négerek egyenjogúságáért. És bár a Nat Turner vallomásait nem fogadták egyaránt kitörő lelkesedéssel, eléggé megosztotta az olvasóközönséget – a szerző mégis megkapta érte 1968-ban a Pulitzer-díjat. Fontosnak tartom külön kiemelni a szerző utószavát, amelyet 1992-ben írt, ebből nagyon sok háttérinformációt megtudhatunk a regény keletkezéséről, fogadtatásáról.

 

Bár a felkelés során Nat Turner és az emberei nagyon sok embert megöltek, mégis mintha eltörpülne ezen bűncselekmény-sorozat borzalma ahhoz a bánásmódhoz képest, amit a rabszolgáknak hosszú-hosszú ideig el kellett viselniük. Talán részben még mindig a már említett filmsorozat okozta trauma is beszél belőlem, nehéz megmondani… Egyet viszont biztosan tudok: sokak számára – hozzám hasonlóan – lehet megrázó élmény, olvasás közben lehetetlen közömbösnek maradni vagy teljes mértékben háttérből szemlélni az eseményeket.