Ugye boldog vagy?

Susanne Heinrich első filmjét megkésett neoavantgárd kísérletezésként tudnám leginkább jellemezni. A főszereplő „melankolikus lányt” alakító Marie Rathscheck már az első jelenetben tudtára adja közönségének, hogy nem érdemes történetre, karakterfejlődésre, egy szóval hagyományos cselekményvezetésre számítani a mozi során. Mindezt merev pózban, egy napsütéses tengerpartot ábrázoló nyomtatott háttér előtt teszi, egy túlzó, de jóleső önreflexív és a kortárs filmtermést bíráló szatírát ígérve.

Az alkotás azonban nem tartja az általa vázolt irányt. A rendezőnő ehelyett minden erejével Jean-Luc Godard babérjaira tör (ezt már az előzetes is sejttette) és egy egyszerű stílusgyakorlatot hajt végre. Ehhez a francia új hullám idején divatossá váló szkeccsfilm formulát alkalmazza, az egyes epizódokat meglepő címekkel látja el (Godard betűtípusát felhasználva), valamint túlzott stilizáltságával és néhány szubverzív (vagy annak vélt) eszközzel igyekszik kizökkenteni nézőjét.

Rathscheck Camus Közönyét megidézve színészkedi végig a filmet; arcjátékot mellőzve, monoton hangon. Ez természetesen nem több egy hazug póznál, amit valamilyen szinten mégiscsak indokol az a céltalan életmód és az az álságos közeg, amiben a „melankolikus lány” a mindennapjait tölti. Emellett egy olyan narcisztikus, érzelmektől és őszinteségtől mentes, túlzottan steril világot mutat be az Ugye boldog vagy?, amit már megannyi science fiction sztori is megelőlegezett. Erre természetesen rásegít az alkotás vizualitása; nevezetesen az IKEA katalógusokat megszégyenítő, érintetlen bútorokkal teli, pasztellszínekben pompázó enteriörök, a vetített, kétdimenziós dekorációk, valamint az erős neon- és reflektorfényben úszó cigifüstös hátterek használatával. Godard is előszeretettel alkalmazott zavaróan szimmetrikus, statikus, mondhatni mesterkélt kompozíciókat, ám a mai nézőnek a Wes Anderson-filmek képi világát is teljes joggal eszébe juttathatja Pákozdi Ágnes operatőri munkája.

Susanne Heinrich mondanivalója azonban úgy tűnik, hogy ennél tovább nem terjed. A felvetődő politikai, kulturális és művészettel kapcsolatos kérdések megválaszolatlanok maradnak, maximum a főszereplő posztmodern szemléletét és cinizmusát erősítik. A kezdeti öniróniát követően a film önmaga önkéntelen üzenetére – nevezetesen arra a tényre, hogy a megfeszült próbálkozás ellenére is képtelen bármi olyan filmes megoldást felmutatni, amit Godard ne használt volna már a hatvanas években – nem reflektál, ettől esetlenné és kissé kínossá válik a végeredmény a nézők szemében. Ez nagy eséllyel hiányérzetet képez a befogadóban, ami egy egyszerű kérdésként fogalmazódik meg: van-e létjogosultsága Heinrich alkotásának?

A film szellemiségéhez hűen a kérdést én is megválaszolatlanul hagyom. A rendezőnő célkitűzése problematikus, első munkáját nem igazán érzem ígéretesnek, mégis tény, hogy egy ritka és az átlag filmterméshez képest formabontó művet küldött a moziba, amit érdemes lehet, ha másért nem is, látványvilágáért megtekinteni a minimalista stílust, a Wes Anderson-féle letisztult vizualitást, valamint a Godard művészetét kedvelők számára.