Godard: Búcsú a nyelvtől (film)

Kísérleti film, áll a moziműsorban – de vajon mivel kísérletezik ezúttal a francia újhullám immár 84 éves mestere, korunk egyik legjelentősebb rendezője? Nyilvánvalóan a filmkészítéssel, mondhatnám az olcsó poént, de bizonyos értelemben valóban erről van szó. Jean-Luc Godard minden egyes filmjében újra felfedezi magának a művészetet, mindig próbálja megkeresni a megfelelő formanyelvet és eszköztárat, amin keresztül gondolatait közvetítheti: nincs ez másként a Búcsú a nyelvtől című alkotásában sem, ráadásul Godard azon művészfilmes rendezők közé tartozik, akik tartják a lépést a technikai újdonságokkal, s nem felejtették el, hogy bizony a legtöbb mozilátogató még mindig szívesebben nézi meg a legújabb szörnyes-robotos ópuszt, mint akármelyik elvont művészfilmet – ezért aztán nem meglepetés, hogy (vélhetően) utolsó művében a 3D-t, illetve az aktuális egyéb filmfelvételi technológiákat (mobiltelefonok kamerái) helyezi a középpontba. Nem is akárhogyan!

Az elmúlt évek során valamilyen számomra rejtélyes indoknál fogva megnövekedett a 3D-s vetítések száma, mi több, gyakorlatilag ellepték a mozikat, aminek hatására egyre több rendező (és ebből sok pénzt látó stúdió) gondolja azt, hogy érdemes lesz így forgatni – ám bevallom őszintén, én mindezidáig nem láttam még olyan filmet, ahol valóban érdemi jelentősége lenne a 3D-nek, s nem egyszerű bazári látványréteget adna az adott műnek. Amikor már a Gravitáció-kaliberű produkciók sem jutottak túl a „kamera felé úszik valami tárgy”-jellegű szemfényvesztésnél, kezdtem úgy hinni, hogy valóban nem is lehet mást bemutatni – erre jött Godard, és hirtelen mindenki mást lesöpört a pályáról. Nem titkoltan rajongok azokért a jelenetekért, amikor a vásznon először egy egyszerű jelenetet látunk a két szereplővel, majd az egyik vetített kamerakép eltávolodik a másiktól: ekkor az egyik kamera követi a távolodót, a másik pedig marad a helyén, így ha csak az egyik szemünkkel nézünk, csak az egyik figurát látjuk, különben viszont mind a kettőt egyszerre. Két kép, egy jelenet, eltérő gondolat: Godard-nak nem ez az egyetlen eredeti húzása a filmben.

Már ha filmnek lehet nevezni ezt a kísérletet. Ezzel vissza is tértem a kezdeti gondolathoz: mivel is kísérletezik Godard? A szokásos filmnyelvvel már régen leszámolt, ezt eddig is tudtuk, rég túljutottunk már azon, hogy a hang és a kép egymással összefüggő eszköz lenne (annak ellenére, hogy látszólag a film az, ami egységbe fogja ezeket). A Búcsú a nyelvtől nem a szokásos értelemben vett film: aki ilyesmit vár, az inkább ne is próbálkozzon vele. Nincs összefüggő történet, nincs komoly cselekmény, nincsenek kidolgozott karakterek, nincs egyértelmű mondanivaló: Godard már az ilyen filmjein is túljutott. Ezúttal búcsút vesz mindettől, mint ahogyan a találó (magyarul a névvel együtt kissé didaktikus) cím is sugallja, s nem marad más, mint néhány pillanat: töredékek, egymással nem összefüggő jelenetek, apró párbeszédek (tömve különböző idézetekkel) és látszólag értelmetlen bevágások. Közben pedig olyan mondatok hangzanak fel, melyek önmagukban is megérnének egy filozófiai eszmefuttatást.

Már a címmel való játék is megmosolyogtató: a búcsú eredetileg „adieu”, ami csak egy lépésre van a „Dieu”-től, vagyis Istentől. De ez csak a kezdet: az egyik pillanatban Monet-t emlegeti, miszerint a festő ne csak azt fesse, amit lát, hanem ami valóban ott van, a következő pillanatban már Mary Shelley Frankensteinjén keresztül az ember által teremtett dolgokat kritizálja, hogy aztán visszatérjen az Éli az életét alapfelvetéséhez, a gondolkodó és a cselekvő ember ellentétéhez, majd a végén újra eljusson Istenhez. Az egész filmet átjárja egyfajta állandósult kritika, mindennel szemben: mintha Godard már teljesen elveszítette volna türelmét és toleranciáját, mintha teljes szívéből gyűlölné a XXI. századot. S ami marad, az sem kevéssé kedves számára: magányos kérdések az élete végéhez közeledve. Kérdések életről és halálról, szerelemről, szomorúságról, emberről. Olyan kérdések, amiket nem szeretne az ember feltenni – már ha meg tud egyáltalán fogalmazni.

Hosszasan lehetne még boncolgatni Godard filmjét, gyakorlatilag minden jelenet önálló elemzést érdemelne, annyira sok minden felmerül az egyébként mindössze 70 perces játékidő folyamán. Volt itt széklet-filozófia és kutya, meztelen testek és szándékosan rossz minőségű felvételek, zajok, villogó képek, furcsa színek, de mindenekelőtt maga a Búcsú a nyelvtől. Egy pillanatig sem állítanám, hogy mindenkinek meg kellene nézni ezt a filmet, sőt: meggyőződésem, hogy csak nagyon kevesek számára lesz befogadható, s még kevesebbeknek élvezhető. Ettől függetlenül határozottan ajánlanám azoknak, akik kíváncsiak arra, milyen egy hamisítatlan XXI. századi Godard-mű, milyen is az, amikor a hagyományos filmkészítés felmondja a szolgálatot, hogy valami egészen más vegye át a helyét. „az igazat mondd, ne csak a valódit”, jut eszembe József Attila verssora, és folyton az jár a fejemben, valamit azért tudhat az öreg rendező, hogy még 2014-ben is képes egy ilyen filmet készíteni.