Ponyvaregény (film)

„Mondd csak, Marcellus Wallace hogy néz ki?”
 
Quentin Tarantino, Hollywood örökifjú (és minden bizonnyal őrült) fenegyereke már az 1992-es Kutyaszorítóban című filmjével is bizonyította zsenialitását, mégis a Ponyvaregény volt az első igazán nagy dobása. Kapott érte egy halom díjat, a szereplők monológjaiból és sziporkázó dialógusaiból pedig azóta valódi szállóigék váltak.
 
„Örülünk? Vincent!”
 
„Eltaláltad, bazmeg, így van!” Persze, hogy örülünk. Ha van film, ami úgy istenigazából bemutatott Amerikának, méghozzá nem máshogy, mint a saját eszközeivel; ha van film, amit százszor is megnézhetünk, és akkor sem válik unalmassá; ha van film, amire ráaggathatjuk a tökéletes szatíra jelzőjét; ha van film, ami ugyanolyan izgalmas, mint amilyen akciódús, réteges, őszinte, intelligens, alpári és veszettül humoros – nos, akkor ez az a film.
 
„És ha elutazol, akkor el vagy utazva.”
 
Alapjában véve három cselekményszálról beszélhetünk, melyek itt-ott metszik egymást, ezernyi kis szállal kapcsolódnak össze. Az egészet pedig Tarantino talán legnagyobb ötlete, az idősíkokban való ide-oda ugrálás koronázza meg és teszi kerek egésszé. A film elején valójában a közepét látjuk, a történet kiindulópontja valahol a film közepén van, a végén pedig ismét visszakanyarodunk az elejéhez. Tehát nem egy könnyen összerakható darab, az biztos.
 
„Én mosom az ablakot, te kotrod a nigger agyát!”
 
A legsikerültebb rész minden kétséget kizáróan a két nagydumás bérgyilkos, Jules és Vincent története. Ők szállítják az igazán nagy poénokat a filmben, bár Butch, a bokszoló sztorija sem épp elhanyagolható. Az apró részletek, a kis nüánszok is fantasztikusan el lettek találva. Ki ne vigyorogná végig például Winston Wolf, a problémamegoldó felbukkanását? Szintén nagyszerű, ahogy az alkotás minden részletében hű marad a címéhez: a kétdimenziós karakterek és a még kétdimenziósabb mellékszereplők a klasszikus ponyvát idézik. Az egyik ilyen briliáns húzás, amikor a mellékszerepre ítélt papírmasé figurától megkérdezik, mit gondol, mire ő azt feleli: „Semmit, nekem nincs véleményem.” Egy ponyvában nem is lehet, hiszen ő csak díszlet, egyszerű kellék.
 
„Ha szereted a burgert, kóstold meg egyszer!”
 
Aki még nem látta a Ponyvaregényt, kötelezően pótolja be, méghozzá mihamarabb. Esetében a 20. század egyik legnagyobb, legsikerültebb filmjéről beszélhetünk, így aztán már csak azért is kötelező darab, hogy ha nem szeretjük, legalább tudjuk, miért nem. Mellesleg Tarantino azóta sem tudott még egy ilyen mesterművet felmutatni (leszámítva talán a Becstelen Brigantykat), így a Ponyvaregény annak is igazi iskolapéldája, hogy miképp lehet egy történetet jól elmesélni, hogyan kell jó filmet készíteni.