Susan David: Érzelmi rugalmasság

Margaret Atwood szerint disztópikus világban játszódó története, A szolgálólány meséje nem sci-fi. Ahogy az írónő fogalmaz, nincsenek benne Marslakók, űrhajók vagy teleportálás, viszont mivel a totalitárius rémtársadalomban játszódó dráma elvileg bármikor bekövetkezhet, a könyvének megfelelő címke a spekulatív fikció lenne. Nos, idén nyáron egy csoport hozzáértő és lelkes amatőr irodalmár társaságában másfél órán át vitatkoztunk azon a kérdésen, hogy mit tekintünk tudományos fantasztikumnak, mit fantasy-nek és így tovább, mely a vitát csak az időkeret lejárta tudta nagyjából lezárni.

Ebből a még friss, fájó tanulságból kiindulva már nem akarok se pro, se kontra érvelni amellett, hogy Susan David Érzelmi rugalmasság című műve vajon az önsegítő irodalmat gyarapítja-e, vagy sem. Az írónő azt mondja, nem, én pedig némán kérődzöm inkább a saját véleményemen… Illetve dehogy teszem, mert egyrészt valahol egyet tudok érteni a nézőpontjával, másrészt pedig ő maga sem javasolná, hogy az elfojtók táborát gyarapítsam. Sajnálom, Margaret Atwood, nem a lézerpisztolyok vagy az időutazás miatt lesz valami science fiction, valamint azzal sem értek egyet, hogy A szolgálólány meséje valóra fog válni, vagy legalábbis semmiképp sem az előtt, hogy eljutnánk a Marsra.

Huh, ez jól esett, és azt hiszem, az érzelmi agilitás koncepciójába is beleillett, még ha a kedves olvasó még nem is érti, mivégre deviálok az alaptémától. Bemutató jelleggel tettem, ugyanis amit most elkerültem, az a horogra akadás, vagyis önmagunk negatív gondolatokba való belelovallásának kevésbé konstruktív, mégis előszeretettel alkalmazott művészete. Pedig ütköztethettem volna tovább a fenti témában érveim a képzelt ellenérvekkel szemben napestig, hogy aztán magamat a végletekig felhúzva rákiabáljak szegény, mit sem sejtő feleségemre, hogy akkor te meg nézzed a Dirty Dancinget, abban nincsenek se robotok, se disztópia. Mire ő válaszolhatta volna, hogy nézzük inkább a Ghost-ot, az a szívének nagyon kedves sci-fi, én pedig kaphattam volna gutaütést… ugye még tudnak követni?

Az érzelmi horog fogalma csupán egyike annak a laza keretrendszernek, amit a dél-afrikai származású pszichológus, illetve coach Susan David, PhD az Érzelmi rugalmasságban bevezet. Mint ahogy a könyv címe is sugallja, nem konkrét utasításokon át vezet ez a szellősen szedett kétszázhetvenhat oldal (az utolsó negyvenet a köszönetnyilvánítás és a jegyzetek teszik ki), hanem általános irányelveket fogalmaz meg három fő témakörben, amelyeknek alkalmazását példákkal támasztja alá. Ezen témakörök talán nem meglepő módon: a mindennapok/párkapcsolat, a gyermeknevelés, és a munka.

Érzelmi működésünk, mint egy, a fejünk fölött parkoló vihar- vagy bárányfelhő mindenhová elkísér, és szimpatikus módon David nem is állítja, hogy ezen képesek lennénk, vagy kellene változtatnunk. Jó pszichológus módjára vallja, hogy a munkát kivétel nélkül magunknak kell elvégeznünk, azonban ha feladjuk a pozitivitásra való kényszeredett törekvést, egyúttal szembenézünk a törvényszerűen túlsúlyban lévő kellemetlen érzéseinkkel (a hét alapérzelemből, akárhogy is számolom, csak az egy szem öröm tölt el ööö… örömmel), teljesebb életet élhetünk. Ehhez egyrészt némi elfogadásra van szükség saját magunkkal szemben, másrészt pedig éket kell verjünk zsigeri reakcióink és az azokat követő ítélkezés között – ez utóbbi távolságtartást az írónő hátralépésnek nevezi. Az általa felállított keretbe belefér a mindfulness eszközeinek rövid felvázolása, Daniel Kahneman lassú és gyors gondolkodásának érintőleges bemutatása, egy sor praktikus tanács, továbbá (félve írom le, az önsegítő kiadványok mintájára) néhány módszer, amikkel lassan, de jelentékenyen javíthatunk hétköznapjaink folyásán.

Összességében pont azért tartom érdekesnek az Érzelmi rugalmasságot, mert szellős, közérthető formában tárja olvasója elé célkitűzését, az első találkozáskor nem igényelve túlzott erőfeszítést attól. Tapasztalatom szerint egy ilyen könyv legitimitását a gazdasági visszajelzések mellett (New York Times bestsellerről beszélünk egyébként) az olvasó életében betöltött fontossága, praktikussága jelzi. Hogy ezt a tézist tesztelhessem Susan David könyvén, hetek, vagy inkább hónapok múlva kellene beszélnem róla, azonban ez a cikk egyrészt nem az én személyes fejlődésemről szól, másrészt a hatás még mindig megmaradna szubjektívnek. Így aztán az esetleges érdeklődőnek azt javasolnám, nézzen meg egy-egy interjút, Ted Talkot a hölggyel, ezek elég jó indikációt adnak arra, hogy mire számíthat a HVG kiadványától. Kedvcsinálónak, nem-csinálónak hadd soroljam fel azokat a tételeket, amik koncepció gerincét képzik:

• Nevezzük ki magunkat az életünk irányítóivá;
• Fogadjuk el teljes valónkat;
• Szabadulni vágyás nélkül tapasztaljuk meg a határainkat;
• Ne ragaszkodjunk mérgező narratíváinkhoz;
• Ismerjük el a stresszt, mint szükséges rosszat;
• Ne akarjunk tökéletesek lenni;
• Éljük meg bátran teljes érzelmi skálánkat;
• Fogadjuk el, hogy az is fél, aki bátor;
• Lépjünk ki a komfortzónánkból;
• Fogadjuk el, hogy az élet szépsége elválaszthatatlan annak törékenységétől.

Aki most legyintett, hogy ez mind new age mumbo-jumbo, annak köszönöm az eddigi figyelmet, spórolt magának majd' négyezer forintot a kihagyott vásárlással. Aki viszont úgy érzi, szeretné kibontva látni a fenti gondolatokat szórakoztató tálalásban, nem mentesen a popkulturális utalásoktól, annak szívesen ajánlom Susan David könyvét.