Főkép

Huszadik századi irodalmi élményeim alapján úgy gondolom, hogy a század emberének alapvető érzete a csöndé és a félelemé: az utat mutató, vigasztalást nyújtó szó (amit például a 19. században még megígér a küzdő embernek az Úr Az ember tragédiájában) hiánya okozta csönd és a gondviselés elvesztéséből adódó félelem. A század eseményei pedig olyan helyzetekbe sodorják az embereket, amelyek ezt a félelmet rettegéssé mélyítik.

 

Erről olvashatunk Mészöly Miklós Sötét jelek című, elsőként 1957-ben megjelent kötetének történeteiben is.

 

A hősök félnek a megváltozott, ismeretlennek látszó világban, amelyben minden elveszítette korábbi formáját és tartalmát. Tornyok meredeznek az ég felé, de nincs jelentőségük; épületek hevernek romokban, változtatják meg rendeltetésüket; a vasúti síneken nem érkeznek a vonatok, megszakadnak a megszokott kapcsolatok; megszűnnek társadalmi rétegek, eltűnnek intézmények. Éppen ezért mindenki állandóan rendet akar tenni: rendet tenni a tárgyai között, képzelt vagy valós emlékei között. Vagy éppenséggel rendet akar teremteni a közösségekben, szabályokat alkotni, betartatni őket mindenkivel. Azonban az így kialakuló rendszerek nem felelnek meg a „halom hasított fa” valóságosan létező rendjének, groteszk formákba torzítják a világot.

 

A viszonyítási pont a háború: minden félelemnek ez a kiindulópontja. Nem attól félnek a hősök, ami velük történhet, hanem attól, ami bennük történik. A háború ugyan véget ér, de a félelem marad: a totális diktatúra ugyanúgy képes életben tartani azt.

 

Ami igazán élvezetes olvasmánnyá teszi Mészöly történeteit, az éppenséggel az az elbeszélésmód, aminek segítségével megpróbálja a nagyon is személyes és eleven tapasztalatát a kellő távolságtartással, de hitelesen megosztani velünk. Elbeszélései soha nem lesznek a hagyományos elvárásoknak megfelelő, lekerekített történetek. A nagyon erős, sokat sejtető mozzanatokkal felvezetett történések általában egy ponton irányt váltanak, és előre nem látható módon végződnek – ha éppen végződnek valahogy. Ugyanis a hiány Mészöly Miklós leggyakrabban használt eszköze. És rendkívül hatásosan használt eszköz, mert részletekben, képekben gazdag leírásokkal társul. Gyakran nem is történeteket kapunk, hanem erőteljes érzelmi-hangulati töltésű képekből összeálló képsorokat, amelyeknek akár szimbolikus jelentésük is lehet.

 

Így válnak jelekké maguk az elbeszélések: az emberiség bizonytalanságait, félelmeit kifejező sötét jelekké.