C. J. Sansom: Hamis próféciák I-II.

Sajnos nem vagyok annyira jártas a kortárs magyar történelmi regényírók műveiben, mint amennyire kellene. Részint az időhiánynak, részben pedig a feldolgozott témáknak köszönhetően, amelyek egyszerűen nem érdekelnek. Amelyekre viszont rászántam az időt, azok kifejezetten jónak bizonyultak, mind a történet, mind a kivitelezés szempontjából.

Aztán jött a történelemtudor/ügyvéd C. J. Sansom, meg az évek óta futó sorozata (főszerepben Matthew Shardlake), aminek az utolsó kötetét terjedelme miatt szokás szerint igyekeztem elkerülni, de aztán a sors tréfájaként mégis nálam kötött ki, és ha már így alakult, elolvastam. Nem állítom, hogy a megvilágosodás erejével hatott rám a kétkötetes Hamis próféciák, de az biztos, hogy azóta picit másként látom a hazai történelmi regényeket.

Leginkább az vált nyilvánvalóvá, mi hiányzik az általam olvasott regényekből, mik azok az apró pontok, amelyek még hitelesebbé, kézzelfoghatóbbá teszik a hajdanvolt eseményekkel foglalkozó történeteket. Ezen apróságoknak a mestere Sansom, le a kalappal a teljesítménye előtt. Ehhez természetesen rengeteg kutatómunkára van szükség, és készséggel elismerem, sokkal jobb helyzetben van a magyar kollégákkal szemben, mert nagyságrendekkel több írott anyag áll rendelkezésére – ami persze önmagában csak halott információ, azt még értelmezni és megfelelő módon felhasználni kell, szóval nem árt, ha a nyersanyag mellé kerül némi tehetség.

Márpedig az 1952-ben született Christopher John Sansom kiváló mesélő, tudja, miként és hogyan kell fenntartani a feszültséget, lekötni az olvasó figyelmét, és nem mellékesen lelassítja az olvasót arra a tempóra, amely Angliát jellemezte a XVI. században. Aki erre nem képes, az nagy valószínűséggel szenvedni fog, és unalmasnak találja majd a könyvet.

Mindennek megadja a módját, legyen szó a Norwich-i kastély előtt álló őr fegyveréről-ruhájáról vagy arról az apróságról, hogy mit ábrázol annak a falunak a zászlaja, amelynek lázadó lakóihoz kényszerűségből csatlakoznak a regény főszereplői. Hogy néztek ki a házak, milyen volt a táj, miként szervezték meg a többezer ember ellátását, miről prédikáltak a szószéken, mit ettek a fogadókban, vizet vagy sört ittak, egy hét tábori élet után milyen koszosak és büdösek lettek a lázadók, és még hosszasan sorolhatnám mennyi pluszt tett bele a regénybe. Nála a hagyományok még élő, létező valamik, kezdve a ma már nem létező serjeant címmel, amit a főszereplő jogász visel. Akit érdekel, hogy ez mégis mi volt a valóságban, az itt olvashat erről bővebben.

A sztori… Képzeljük el, hogy meggyilkolják egy vidéki kisnemes feleségét valahol Csongrádban, mondjuk az 1513-as évben. Az asszony családjának rokona az egyik kegyvesztett főúr, akitől segítséget kérnek. Mivel direktben nem akarja beleártani magát az ügybe, megbíz egy jogászt, hogy vizsgálódjon, és derítse ki mi az igazság. Az kíséretével elutazik a helyszínre, ahol végül bekeveredik a Dózsa György vezette parasztfelkelésbe (ami ugye keresztesháborúnak indult). Csak mindez angol környezetben, helyi társadalmi viszonyok és egyebek közepette. (Akinek mindez nem elég, az a végén kap egy alapos esszét, hogy mi is történt a valóságban, miért történt, és milyen következményei lettek.)

Az aprólékosságon (nem véletlenül lett ilyen borzasztóan hosszú) és a történelmi hitelességen kívül (amit persze Sansom kiegészít a saját elképzelésével) nagyon tetszik a három főszereplő közötti viszonyrendszer kidolgozottsága. Shardlake, Barak és Overton nem mindig szeretik egymást, számos fontos kérdésben eltérő a véleményük, de ez szemlátomást nem akadályozza meg őket abban, hogy kiderítsék az igazságot. Kivált azt élveztem, ahogyan a nemesi származású Overton hozzáállása változik a lázadók megítélését illetően a személyes tapasztalatok hatására, de az is érdekes volt, ahogyan Barak és felesége, Tamasin kapcsolata bonyolódik.

Sansom nyilvánvalóan a lázadásra helyezi a fő hangsúlyt, de szerencsére azért a gyilkossági szálat sem hanyagolja el, még ha nem is mindig az van az előtérben... azért mire eljutunk a második kötet végére, minden a helyére kerül.

Legszebb az egészben, és ezért nyilvánvalóan plusz pontokat érdemel a szerző, hogy mindezt bármiféle írói furfang nélkül éri el. Nincs ugrálás az időben, nem alkalmaz különféle nézőpontokat, semmi kreatív flanc nem tarkítja a prózáját, pusztán az intelligens, környezete iránt nyitott, igazságérzete által vezérelt értelmiségi, vagyis Shardlake meséli el nekünk mit látott, hallott, élt át – és épp ettől lenyűgöző a sorozat hetedik része.