Főkép

Fogd meg az értelmedet, és tedd bele egy dobozba. Azt jól ragaszd le, és keress neki egy mély szekrényt. Majd menj ki a szobából, kulcsold be az ajtaját, a kulcsot pedig tedd a legmagasabb szekrényed tetejére. Most ülj le egy fotelba vagy kanapéra, helyezkedj kényelembe. Készíts magadnak valami üdítőt, vizet vagy bort (rágcsálnivalót nem ajánlok, mert nem lesz étvágyad). Végül fogd ezt a könyvet, vénásan add be magadnak, és próbáld élvezni a trippet. Vigyázz, a nyelved ne harapd el!

 

Vlagyimir Szorokin könyvei sose adják könnyen magukat. Nem baj, ha az ember otthon van az orosz kultúrában és irodalomban (különben elvész a referenciák tengerében), kellően nyitott a trágárságra, vulgaritásra, a már-már aberráns szexualitásra és a drogos látomásokat idéző jelenetekre. Emellett legyen szeme kiszúrni a rögvalóság abszurditását, a betonszürkeségben rejlő furcsaságokat.

 

A legújabb Szorokin-kötet, A fehér négyzet a szerző eddig magyarul meg nem jelent novelláiból válogat. Kezdő szorokinistáknak nem tudom, ajánlanám-e, de az biztos, hogy minden benne van, ami Szorokin. Az írások szinte mindegyike valamilyen hétköznapi mozzanatból indul ki: egy vonatút, egy családi vacsora, egy közéleti tévéműsor, hogy aztán a legváratlanabb, legzavarbaejtőbb irányba haladjon tovább. Szorokin nem törődik azzal, hogy az olvasó tudja-e követni, mert hát, miért kellene törődnie vele? Ő az író, az olvasónak tessék megdolgoznia az élvezetért! Nem világos, mi a titokzatos vörös piramis Moszkva közepén? Mitől torkollik egy beszélgetés embernyúzásba? Mit akarnak Oroszország hatalmasságai egy remetétől? Majd összeáll, ne adja fel az ember ilyen csekélységek miatt.

 

Bevallom, engem nem sikerült megtalálnia a kötetnek. Bármennyire is érezni az írói tudást, az elemi erőt a mondatokban vagy a jelenetekben, valahogy nem találtam fogást a novellákon. A szürreális és abszurd olyannyira szétfeszítette az elbeszélések kereteit, amit eddig még Szorokinnál sem láttam. Nem csoda, ha az olyan szokványosabb darabok álltak hozzám közelebb, mint a „Költők” című novella, ahol a szövegbe beszúrt versrészletek egyfajta különös ritmust adtak az írásnak, amire ha ráérzett az ember, szinte repült a mondatokkal, vagy „A rozsdás lány”, ami allegóriaként (is) működik. Valószínű a kötet összeállításánál gondoltak a hozzám hasonló olvasókra, mert ezek kerültek a könyv elejére, az igazán elvetemült darabok csak ezután jönnek.

 

Viszont még ezekből a nagyon radikálisan más írásokban is sok izgalmas momentumot találunk. Nem csak a letaglózó erejű jelenetekre gondolok (amikor például „A fehér négyzet”-ben beüt a drog), hanem arra, mennyire süt a novellákból az oroszosság. Szorokin, ahogyan a regényeiben is, képes megragadni a modern Oroszországot, annak múltját, jelenét és talán még a jövőjét is. Az orosz kisembert, a kádert, a gazdagot, a nyomorgót, a gonoszt, a hazafit, az ügyeskedőt és a romantikus lelkületűt. Képes felvillantani, mennyire sokrétű a hazája, mégis mennyire tipikus néha. Hogy miben különbözik az orosz lelkület az európaitól (vagy akár a magyartól), és hol vannak azok a pontok, amik egyetemlegesek. A szürreális elemek segítségével próbálja a valódi orosz világ hétköznapi abszurditását megragadni, és valahogy átadni ezt az olvasónak. És csak az olvasón múlik, mit lát meg a sorok között mindebből.

 

Nem könnyű olvasmány, végeredményben csak ezt tudom szajkózni. Az orosz irodalom iránt elkötelezetteknek és Szorokin rajongóinak mindenképpen kötelező. Aki most ismerkedne a szerzővel, de fél belevágni egy regényébe, az csak csínján nyúljon a kötethez. Készüljön fel a legfurább élményre, és arra, hogy nem fog elsőre mindent megérteni. De talán pont ez a jó irodalom ismérve: hogy gondolkodni kell rajta.