Anna Gavalda: Vigaszág

Az az érzésem, hogy az irodalomban talán a leggyakoribb toposz az út, és Anna Gavalda is ezt állítja regényének, a Vigaszágnak a tengelyébe.

A főszereplő, Charles Balanda, akit részben a mindentudó elbeszélő, részben terjedelmes belső monológjai segítségével ismerünk meg, mindig úton van. Állandóan utazik a munkája miatt, és utazik az időben is. Megpróbálja felidézni és „összehajtogatni” a múltját és jelenét, a sok térbeli változásban megtalálni a saját belső útját a boldogsághoz.

Balanda 47 éves, sikeres embernek látszik, hiszen jó nevű építész, irodával, pályázatokkal, ütemesen futó projektekkel, élvezi az alkotó tevékenység adta kiváltságot – közben viszont a magánélete széthullik. Pedig ez utóbbit is nagy tudatossággal építi. Felbomlóban lévő párkapcsolatában nagyon fontos számára az asszony gyereke, Mathilde, akivel (kemény munka eredményeként) nagyon erősen kötődnek egymáshoz. A lány viszont kamaszodik, viselkedése a kettejük közötti közeli viszony megszűnését sejteti. És szakmájában is kudarc körvonalazódik: aktuális oroszországi építkezését képtelen megvalósítani. Talán nem véletlen, hogy éppen Tolsztoj Háború és békéjét olvassa, s ahogyan az orosz tél legyőzte Napóleont, úgy törik meg Balanda projektje az orosz hiánygazdaságban kialakuló viszonyok miatt.

És ekkor indul el nagyon nehézkesen, az elfojtás szándékával küszködő emlékezés-folyam. Itt az írónő újabb irodalmi utalást használ, ezúttal Proustot idézi, de teasütemény helyett egy halálhír indítja el az emlékképek sorát, és a főhős nem is akar emlékezni a múltra. Mégis gyermekkori bálványa, az elhunyt Anouk és barátja, Alexis körül forognak gondolatai, kimondva-elhallgatva a szép és fájdalmas régi történéseket. Kiderül, hogy a zűrzavarban élő titokzatos Anouk nemcsak számára volt fontos, hanem összes családtagjának is, mindenkinek másként. Hosszas vívódást követően megtörténnek telefonhívások, újabb utazások, amiknek végén aztán Balandát ott várja a boldogság. De azért még kicsit küzdenie kell.

A cselekmény első két részében rakosgathatjuk össze a múltbeli történet darabkáit, próbálhatjuk megérteni, hogy Anouk személyisége miért volt meghatározó mindenki számára, aki kapcsolatba került vele élete során. Közben tűnődhetünk azokon az örök kérdéseken, amiket nem lehet megválaszolni: mi a boldogság, az ember sorsának alakulásához mennyiben járul hozzá a támogató családi háttér, vajon csak a konvenciók betartásával lehet-e jó élete az embernek...

A harmadik és a negyedik részben eltűnik a bonyolult szerkezet, a sok tekintetben Anoukra emlékeztető új szereplő, Kate életének elbeszélését csak életképek szakítják meg. Aztán a főszereplő feleleveníti rajztudását, és éppenséggel az életképek veszik át a történetmesélés helyét. Konkrét kérdés kerül az elbeszélés középpontjába: össze lehet-e egyeztetni a spontaneitásra épülő életvitelt a mérnök precizitást, állandó jelenlétet követelő munkájával? Természetesen a válasz is megérkezik, az előzményekhez képest váratlanul egyszerűen és az élethez képest túlságosan is szépen.

Alapvetően romantikus világunkban jó szórakozás lehet a francia írónő regényét olvasni, néhány órára elhinni, hogy történetünk végén minden a helyére billenhet.