Főkép

Mióta végképp kedvenc írómmá avattam Paul Austert az azóta is személyes TOP 10-emben lévő regénymonstrumával, a 4 3 2 1–gyel, alig telt el pár hónap úgy, hogy ne olvassak valamit az amerikai kultszerzőtől (szerencsére kimondottan jól állunk a magyar fordításokkal az ő esetében). A legutóbbi „áldozatom” ezúttal pedig az egyik korai alkotása, A végső dolgok országában lett.

 

Bár Austerre korábban sem volt túlzottan jellemző a realizmus, de a művei java része a való világban, többnyire New Yorkban játszódott, ám ennek az 1987-es regénynek a tere egy olyan élénk fantáziával megalkotott apokaliptikus (?), pokoli (?), névtelen nagyváros, amit ép ésszel szinte felfoghatatlan törvények, törvényszerűségek mozgatnak. A szöveg első 50-60 oldala pusztán arra szolgál, hogy a lehető legélénkebb színekkel lefesse ezt a folyamatos pusztulásban lévő és agresszióval teli metropoliszt, ahonnan úgy tűnik, örökre száműzték a boldogságot, az életkedvet vagy a legalapvetőbb pozitív emberi érzéseket, ahol az emberi élet gyakorlatilag semmit sem ér, ahol alig vannak érzelmi kapcsolatok, ahol nem születik több gyerek, és ahol szinte sportot űznek az öngyilkosságból és a hullarablásból.

 

Megjegyzem, hogy ez az első pár tucat oldalt éreztem a kötet egyetlen komolyabb gyenge pontjának, mert bár életre kel benne egy teljesen újszerű és máshonnan nem ismert torz világ, de ezzel együtt nem is hagyja, hogy az amerikai alkotóra egyébként olyannyira jellemző történetmesélés elinduljon. Mert természetesen korai mű ide, vagy korai mű oda, a történetvezetés pontosan olyan, mint bármely másik Auster-regény esetében.

 

Az idehaza is óriási népszerűségnek örvendő amerikai, mint valami tébolyult, ám így is mindenható bábmester, egyik váratlan eseményből a másikba dobálja a szöveget lejegyző Anne Blume-ot, aki az eltűnt testvére felkutatásának céljából érkezik ebbe a földi pokolba, hogy a tömérdek szörnyűség mellett, ha csak pillanatokra is, de megtalálja a mennyországot is. Hogy a kettő között liftezve, a lehető legőrültebb helyzetekbe kerülve találkozzon a szokásos austeri figurákkal, akik benépesítik ezt a 20. századi Átokföldjét, és akik a maguk módján befolyásolják hősnőnk életét. Közben pedig lehet elmélkedni a szeretetről, a gyászról, az önfeláldozásról, az önzésről, a társadalom működéséről és felépítéséről, és még sorolhatnám…

 

Bár nem mondom, hogy A végső dolgok országában eséllyel indulhatna a legjobb Paul Auster-regény címéért, de az első félszáz oldalt leszámítva pontosan azt a magas színvonalú, élénk fantáziával megalkotott és excentrikus alakokkal teli, szórakoztatni és elgondolkodtatni is képes világot kapjuk meg benne, ami miatt világszerte milliók rajonganak az 1947-ben született szerző munkáiért. Ti olvassátok, nekem pedig biztosan következik hamarosan az újabb Auster-kötet...