Richard Ford: Vadon

Richard Ford az elsősorban a Raymond Carver nevével fémjelzett „piszkos realizmus” talán legjelentősebb kortárs képviselője, és gyakorlatilag minden jelentősebb amerikai irodalmi díj nyertese, így természetesen örömteli esemény, hogy pár hónapja megjelent az egyik korai kötete, a Vadon, mégpedig az Athenaeum Kiadó gondozásában.

Aki jól ismeri ezt az irányzatot, amiben a Pulitzer-díjas szerző alkot, az semmi esetre sem várhat sodró erejű történetet, nagy izgalmakat vagy váratlan fordulatokat. Így nem meglepő az sem, hogy a mű egyik központi metaforájaként is szereplő gigászi tűzvész sem válik semmiféle mindent elsöprő drámai ellenféllé, hisz amikor a történet közepe táján az ekkoriban tizenhat éves narrátorunk testközelbe kerül vele, rájön, hogy ez az erdőtűz – az élethez hasonlóan – többnyire nem egy nagy, forró, hatalmas lánggal égő valami, hanem szétszórt, kis parázsló tüzek összessége, amelyek bár pusztíthatnak is, de általában csak szürkévé, mocskossá és büdössé teszik az embert…

Véleményem szerint a Vadon legkiemelkedőbb eleme (ami egyszerre erénye és bizonyos fokig hátránya is a műnek) éppen ez a középiskolás elbeszélő, akinél passzívabb tinédzsert talán soha nem hordott hátán a Föld. Joe és szülei csak a közelmúltban érkeztek a cselekmény helyszínéül szolgáló Isten háta mögötti városkába, barátaik, ismerőseik nincsenek, és bár látszólag különösebben nagy gondokkal sem küzdenek, egy nap az éppen munkanélkülivé váló családfő úgy dönt, hogy elmegy a vadonba tüzet oltani. Joe pedig nem tesz mást, mint passzív szemlélőként végignézi azt, hogy ezalatt a három nap alatt az anyja váratlanul összejön egy másik férfival.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a fiú hihetetlenül visszafogott, nem tesz semmit, ha teheti, akkor még csak állást sem foglal, így a mű egyetlen pontján sem lehetünk biztosak abban, hogy mi és miért történik, a szülők miért döntenek úgy, ahogy, ki látja helyesen a másikat, ki hazudik és ki nem, vagy egyáltalán, hogy kinek lehet igaza ebben a játszmában, amit életnek hívnak.

És ha már említettem, hogy Ford szerint az élet apró, fojtottan pislákoló és többnyire büdös tüzecskék sora, talán az sem meglepő, hogy bár egyik szereplő sem tiszta – mind gyarlók, mind követnek el hibákat –, de egyikük sem lép át semmiféle drámai határvonalat. Egy pillanatra sem tudnak megszabadulni a kisszerű hétköznapok keretei közül, így ez a 260 oldal úgy tűnik el a csendes szürkeségben, hogy az itt-ott elszórt utalásokat csendben értelmező olvasó a feloldozás legcsekélyebb reménye nélkül fejezi majd be a könyvet...

Egyáltalán nem volt elhanyagolható kötete ez a korai Richard Ford kötet az idei évnek, és aki szereti a lassú, szürke, életszagú történeteket, annak biztosan be fog jönni. Én meg már csak azt tudom remélni, hogy a kiadó ezután a híresebb és fajsúlyosabb Ford kötetekkel is elő fog állni.