Főkép

Bevallom, hogy Ivan Wernischre mindössze egy éve figyeltem fel, amikor az 1942-es születésű cseh szerző megkapta a Nobel-díj előszobájának is tartott Franz Kafka Irodalmi Díjat. Gyorsan be is véstem a noteszembe a nevét, hogy ha esetleg jön tőle valami magyar nyelven is, nehogy elmulasszam. Ez az „esetleg” pedig szerencsére elég hamar eljött, ugyanis néhány hete a Kalligram és a Fiatal Írók Szövetsége kiadásában megjelent az egyik fő művének tartott kötete, a (számomra szinte kimondhatatlan és megjegyezhetetlen című) Út Asgábádba. A hazájában sokáig betiltott és csak viszonylag idősebb korában befutott, ám azóta  új erőre kapó alkotó alig 84 oldalnyi verse az elmúlt években egyértelműen az egyik legemlékezetesebb és legfontosabb megjelenése a külföldi lírának Magyarországon, ebben biztos vagyok.

 

Az Út Asgábadba első hallásra egymástól teljesen idegen és nem túl összeillő versek gyűjteménye, ebben az aprócska könyvben azonban tökéletesen megférnek egymás mellett a háborús történetek, a haikuk, a pársoros táj- és hangulatleírások és az egyszerre humoros, ám mégis elgondolkodtató paródiái a keleti bölcseleteknek. Mindez ráadásul úgy, hogy ezeket az egymástól igen-igen távol álló műfajokat a szerző még ciklusokba sem rendezte, hanem hagyta, hogy keveredjenek egymással. Az eredmény pedig – mit szépítsük – fantasztikus.

 

Számomra a legemlékezetesebbek a háborús versek voltak, amelyek annyira sokféle helyszínen, korban és szereplővel játszódnak (ráadásul többnyire roppant anakronisztikus módon), hogy emiatt rögtön el is kell vetnünk a realista értelmezést. Ezeket a háborús állapotokat egyfajta közép-kelet-európai létértelmezésként kell felfognunk, amelyek nyomasztó, gyilkos, vagy éppen fekete humorral átitatott atmoszférája folyton megtörik a hangulatos, feszültségoldó haikukon és tájleírásokon, hogy ez az egész elvezessen bennünket a végtelenül ironikus, azonban mégis komolyan (is) vehető keleti tanversekhez és világértelmezésekhez.

 

Ivan Wernisch rövidke könyvét ebből kifolyólag nemcsak az utóbbi idők egyik legjobb, de legátgondoltabb verseskötetének is tartom – ha nem éri utol a kortárs líra legsúlyosabb betegsége és legnagyobb rákfenéje, mégpedig a masszív érdektelenség, elutasítás vagy agyonhallgatás, akkor bízom benne, hogy több könyve is érkezhet még az utánozhatatlan cseh mesternek. Igaz, ehhez rátok, olvasókra is szükség van!

 

Álljon itt kedvcsinálónak a kötet címadó verse:

 

Út Asgábádba

 

Túladtunk cipőn és ruházaton,

hogy legyen ételre, teára, faszénre

A vizet is venni kellett

A táborban nem volt semmi más csak tetű

 

Egykettőre kiárusítottunk mindent, és már a halálra készültünk

Egy temetés így nézett ki:

A megboldogult teljesen meztelenül

feküdt a gyalulatlan deszkakoporsóba

aztán a pusztában kiásott

gödörbe lökték

 

Eleinte naponta ketten-hárman haltak meg

Egyébként nem akadt semmi dolgunk

A hegycsúcsok a távolban fehérek,

de nálunk odalent rendesen meleg volt

Beteg egyre több

Hullottak a fogaink

 

Később már annyi fogoly halt meg,

hogy az asztalos nem győzte koporsóval

Tömegsírt kellett ásnunk,

de olyan gyengék voltunk,

hogy a lapátot se bírtuk fölemelni

 

Négyen valahogy még talpon bírtak maradni,

a halottakat a barakk mögé cibálták,

csak egy kicsit odébb az élőktől

Feküdtem a szabad ég alatt

 

Míg egyik nap azt nem vettem észre, hogy a tábort már nem őrzi senki

elkúsztam az útig

Valaki felrakott egy kocsira

és Csardzsujba vitt

 

Abban a kis városban a legkülönbözőbb nációk előfordultak

Borotvált fejű asszír, varkocsos afgán,

kínai, földig érő copffal

turbános török

Mennyi különféle színű turbán

 

Épp csak hogy újra lábra álltam, megkerestem a pályaudvart

Lényegében teljesen meztelen voltam, de közeledett az éjszaka

Rákapaszkodtam egy tehervonatra

Mervig ki akartam tartani, de elfogyott az erőm és leestem

Kahka állomásnál a hegyvidék peremén

Közeledett a tél

 

Egy darabig gerendákat osztályoztam egy fatelepen,

amíg ruhára meg cipőre nem futotta

és akkor útra keltem Asgábádba.