Főkép

Mendocino, Kalifornia, Amerikai Egyesült Államok. Kisváros farmházakkal a település szélén, körötte erdők, patakok, kanyonok, folyók, tisztások, tengerpart és sziklák. Nem a filmekben látott tipikus amerikai vidék ez: távol áll a nagyvárosi neonfényes forgatagtól, de az eldugott, elszegényedett, konzervatív középnyugati területek miliőjétől is. Kirándulóhelyek, búvóhelyek, metaforikus és valós csataterek színhelyén járunk.

 

Teknőc (született Julia Alveston) egész életét ezen a vidéken töltötte. A kamaszlány nemcsak ismeri a környezetét, hanem együtt is lélegzik a természettel: ismeri a fákat, füveket, virágokat, a köztük megbújó élőlényeket, és ami a legfontosabb, tudja, közülük melyik segítheti a túlélését, és melyik akadályozhatja. Legalább olyan jól kiismeri magát a fegyverek világában, mint a vadregényes tájon: előszeretettel lő célba, esténként pedig egy gondoskodó anya odafigyelésével tisztogatja kedvenc puskáját.

 

Teknőc minden egyes nap gyakorolja a túlélés művészetét, ám meg sem fordul a fejében, hogy valaha valóban ezen készségeire kell majd támaszkodnia. Miért is kellene, ha ott van neki az édesapja, Martin, ez a művelt, erős férfi; ez a könyvmoly; ez a társadalomellenes, aszociális ember, aki az apokalipszisre készül; ez a lény, aki szerint az emberiség menthetetlenül kiirtja magát a környezetszennyezéssel; Martin, akinek legnagyobb kincse egyetlen drága kislánya?

 

Számít-e, hogy reggelire sört iszik; hogy időnként, minden előzmény nélkül hosszú napokra eltűnik otthonról; hogy néha idegen tízéves kislányokat szed össze vidéki benzinkutakon, és hoz haza; hogy nem íratja be Teknőcöt a középiskolába, csak hogy vele maradhasson? Számít-e, hogy néha fegyvert szegez a lányára? Számít-e, hogy alkalmanként várja, hogy Teknőc a szobájába menjen, és levetkőzzön? Számít-e, hogy néha ezt sem várja meg?

 

Gabriel Tallent első regénye rögtön hatalmas sikert aratott a könyvpiacon merész témaválasztásával: egy ellentmondásos, hátborzongató apa-lánya kapcsolatot ábrázol, beleszőve Teknőc Alveston felnövés-történetét. A könyv tétje nem az, ki tud-e törni a lány a bántalmazó kapcsolatból, hanem az, ki akar-e törni egyáltalán: képes-e felismerni, hogy ami körülötte, vele történik, az a normalitás totális ellentétje, ha egész életében csak ezeket a viszonyokat ismerte? Teknőc számára kevés a kapaszkodó a külvilágból: nagyapja igyekszik segíteni, de maga is távol áll a normalitástól; az egyetlen tanárnő, akivel egyáltalán szóba állt, amíg iskolába járt, nem tud áttörni a falain; egyedül az kecsegtet reménnyel, amikor kóborlásai közben megismerkedik két túrázni induló fiúval – ám ők is csak tinédzserek…

 

Mivel a szerző végig Teknőc szemszögéből mutatja be az eseményeket, így pontosan érzékelhetjük, mennyire átszövi Martin hatalma a lány élete mellett a gondolkodását is: belső monológjaiban ugyanazokkal a szitokszavakkal illeti magát, amelyekkel apja szokta, és ugyanolyan kevéssé elnéző magával, ha nem arat sikert egy feladatban, legyen az bármilyen jelentéktelen. Tallent nem fukarkodik a gyomorforgató jelenetek minden részletre kiterjedő ábrázolásával sem, ugyanakkor azt sem rejtegeti, hogy apa és lánya egyaránt meg vannak győződve róla: szeretik egymást. Már a regény első néhány oldalán arcon csapja az olvasót ez az ellentmondás, és egészen az utolsó fejezetekig nem is hagyja elfelejtenünk, milyen embert próbáló feladat előtt áll Teknőc, ha szabadulni akar.

 

A Drága kis szívem merőben szokatlan könyv. A családon belüli erőszak témája kétélű fegyver, egyszerre taszíthatja és vonzhatja olvasóit; az ábrázolt viszonyrendszer, a bántalmazás formái, a megformált karakterek (különösen Martiné) pedig mind-mind kifejezetten sokkolóak. Mendocino vidéke sem csupán díszlet, a természet már-már önálló szereplővé lép elő (a szerző szeretete a táj iránt szinte tapintható, hiszen maga is itt nőtt fel). Ez leginkább a nyelvezetben ütközik ki: minden növény, állat, természeti jelenség sebészeti pontossággal van a nevén nevezve, és a tájleírások a regény szövegének legkiemelkedőbb részét alkotják.

 

Ezért is sajnálom, hogy a párbeszédek néhol egyáltalán nem tűntek életszerűnek, a sok ismétlés pedig nem mindig vitte előre a cselekményt – ráadásul a magyar fordításba is csúsztak helyenként hibák, ami megnehezítette az olvasást. Alkalmanként úgy éreztem, a jelenetek és a nyelvezet nem alkotnak maradéktalanul kerek egészet. Ennek ellenére a Drága kis szívem egy figyelemreméltó problémakört körüljáró, különleges regény, amely pont a szokatlanságával éri el, hogy ne puszta fikciónak tartsák. Aki szereti az egyszerre hátborzongató és lebilincselő történeteket, az bátran kövesse Teknőc Alvestonét – ám vigyázat: ez nem az a regény, ahol nincsenek következményei az eseményeknek...