Főkép

A Whitesnake nekem a 'glam metal' aranykorával egyenlő, eredetileg brit banda, akikről harminc évvel ezelőtt még azt gondoltam, hogy amerikaiak, egyszerűen azért, mert az amerikai unokatesómtól kaptam az első kazettát, a híres '87-es 'self-titled' album amerikai kiadását – csak a Spotify világában lett világos, hogy az európai változat más dalsorrendet jelent, illetve az egyik változaton eggyel több téma is van. A „Bad Boys”, „Here We Go Again” és a többi nagy-nagy sláger mind erről az albumról jönnek, John Sykes és Adrian Vandenberg felejthetetlen gitározásával és Coverdale átütő énekével.

 

1989-ben a magam vásárolta szülinapi ajándékom a Slip of the Tounge bakelitje volt, Steve Vai egészen modern gitárjátékával, hajlításaival, ami sokaknál kiverte a biztosítékot, de a '86-os, David Lee Roth-tal készített album (Eat 'Em and Smile) és a '90-es Passion and Warfare szólólemeze – amelynek jubileumi turnéján adott budapesti koncertje egészen pazar volt – teljesen egészen más kontextusba helyezte a Whitesnake affért, és a hitetlenek is belátták, hogy csúcsszuper produkcióról van szó.

 

Aztán jött egy hatalmas hiátus és egy sikertelen újraélesztést követően (Restless Heart – 1997) egy újabb nekifutás után (Good to Be Bad – 2008) a változó minőségű sorlemezek – nekem a Forevermore és a Purple Album nagyon tetszenek, a gyökerekhez visszanyúló legújabb, Flesh & Blood az elmúlt harminc évben a legkevésbé.

 

Szerencsére a koncerten egyáltalán nem erőltetik az új témákat és rögtön a „Bad Boys”-szal nyitnak, hogy a „Slide It In”-nel fokozzák tovább a hangulatot. Ropognak a gitárok, Beach és Hoekstra pörgetik fel a tempót, adják át egymásnak a szóló lehetőségét, hogy a „Love Ain't No Stranger”-rel már ne csak a hőségtől és a csurig megtelt Barba Negra Track több generációs közönségétől lobbanjunk lángra. Ez utóbbi egészen meglepő volt, mert a fiatal szülők egészen pici gyermekei mellett ugyanúgy sokan voltak az idősebb szülők tinédzser korú lányai és fiai, mint az idősebb korosztály. Amíg a Black Stone Cherry-nek nagynak bizonyult a hely, a Whitesnake talán egy még nagyobb helyszínt is megtöltött volna.

 

A setlist szuper, a muzsikusok is kiteszik a szívüket a közönségüknek, Dervin és Luppi pedig nagyszerű vokálozással támogatják Coverdale-t, akinek hangja a korral járó természetességgel inkább a földhöz közelebb, mint a magasban érzi jól magát és időnként el is veszik a picit aránytalanra behúzott mixben – a dob, basszusgitár és ritmusgitár dübörgése és torzítása néha egy-egy gitárszólót is maga alá sodor, pedig Hoekstra egy igazi mágus. Nem egy akkora egyéniség, mint Sykes vagy Vai, de az egykezes tapping a levegőbe emelt gitáron, vagy a régizenét játszó muzsikusok által használt üveghangjáték metálfutamokra átültetett verziója szédítő, ahogyan a 'slide' játéka is, amelyhez Beach is hozzáteszi a maga country-s elemeit.

 

Összességében egy lehengerlő bulit produkálnak: a Whitesnake köszöni, jól van, picit a kelleténél karcosabban, de él és virul.

 

Előadók: 

David Coverdale – ének
Reb Beach – gitár
Joel Hoekstra – gitár
Michael Devin – basszusgitár
Tommy Aldridge – dob
Michele Luppi – billentyűs hangszerek