Főkép

Ismét Budapesten járt a space-age gitározás mestere, Steve Vai és egy olyan két és fél órás koncertet adott, ami lendületben, dinamikában és kreativitásban valószínűleg az idei év egyik legjobbja lesz. Kicsit úgy érzem, hogy mára kifulladni látszik az instrumentális rockzene, mivel a három nagy „nyelvújítót”, Yngwie J. Malmsteent, Joe Satrianit és Steve Vait csak puszta epigonok követték eddig, ráadásul Malmsteen időközben elvesztette zenei realitásérzékét, Satriani pedig folyamatosan unalmasnál unalmasabb albumokat produkál, nem utolsósorban a teljesen érdektelen zenészek miatt, akikkel körülveszi magát. Viszont Steve nemhogy nem fáradt bele a gitározásba, de egyre nagyobb energiákkal veti bele magát estéről estére, több mint száz alkalommal majd minden évben.

 

Idén a Passion & Warfare 25 éves jubileumi turnéjával érkezett, ráadásul egy egészen fantasztikus zenekarral. Jeremy Colson dobokon minden álmunkat valóra váltotta: végre nem primitív 4/4-es rock dobolást kellett hallgatnunk egész este, hanem egy jazzmuzsikus felkészültségével rendelkező dobost, aki egészen parádés ritmikai alapot adott Vai szerzeményeinek. De ugyanezt elmondhatjuk a többször Grammy-díjra jelölt Philip Bynoe-ról, aki hathúros basszusgitárján nemcsak stabil alapot, de elsöprő energiákat kölcsönzött a zenének és Stevenek, hogy az este ritmusgitárosát már ne is említsük. Dave Weiner több, mint egy egyszerű kísérőzenész, gyakran uniszónóban vagy egy terccel lejjebb hozta ugyanazokat a hosszú futamokat, mint Vai, de mégis más ízekkel, amelyek nagyszerű kontrasztot teremtettek Vai gitárhangzásának – és persze Weiner szitár-gitáron és orgonán is kiválóan játszott, bár ezek a hangszerek inkább a gazdagabb zenei szövet megteremtését szolgálták.

 

A mesterről, Vairól pedig csak szuperlatívuszokban lehet beszélni és nem elsősorban az elképesztő gitártechnikája miatt, amelyet játszi könnyedséggel, tökéletes tisztasággal és folyamatosan pontosan demonstrál, hanem a muzikalitása miatt. Nagyon féltem, hogy csalódni fogok, mert 17 évesen a Passion & Warfare és a David Lee Rothtal készített Eat em and smile vagy a Whitesnake-kel rögzített Slip of the Tounge annyira meghatározó élmények voltak, hogy nagyon rosszul esett volna mindezeket elrontani. De éppen, hogy a fordítottja történt: Stevie gitárjai végig énekelték az estét – minden egyes téma után cserélgette őket –, minden a dallamoknak volt alárendelve, és a szédületes gitárfutamok is tökéletesen illeszkedtek a dszesszre jellemző narratív szerkesztés hagyományához. Ilyet tudtommal még nem alkotott ebben a műfajban senki és ez akkor is tökéletesen megmutatkozott, amikor Joe Satriani és később John Petrucci videón bejelentkeztek egy kis dzsemmelésre. Persze a vetítővásznon nem élőben, hanem előre megszerkesztetten illeszkedtek be az élő zenélésbe – le a kalappal mind a zenészek, mind a technikai stáb előtt, hogy ezt ennyire precízen megoldották –, és ha Satrianinak még sikerült is valamennyire meggyőzőnek tűnni, Petrucci már csak a technika nagymesterének hallatszott Vai gitározásához képest.

A vetítővásznat egyébként gazdagon felhasználták nemcsak ilyen-olyan vj funkcióval, hanem több régi videóklip levetítésére is, vagy épp koncertfelvételek bejátszására, amelyekkel mind-mind egészen pontosan együtt muzsikáltak, persze élőben és más zenei variációkban, de az akkor is egészen félelmetes volt, amikor Frank Zappa egyik koncertfelvételét Steve Vaijal úgy idézték meg, hogy csak Zappa gitárja és az orgonista-énekes keveredett bele az élő zenélésbe...

 

Egészen lehengerlő este volt, legközelebb ki ne hagyják, ha Steve a városban jár!

 

Előadók:

Steve Vai – gitár

Dave Weiner – gitár és szitár-gitár

Philip Bynoe – basszusgitár

Jeremy Colson – dob