Főkép

Erős nosztalgiahullám söpört végig ezen a forró kedd estén Budapesten, mert három teljesen különböző éra három teljesen különböző zenekarából választhattak a zenerajongók, ki-ki a saját szája íze szerint: ott volt a Whitesnake a 70-es és a 80-as évek rockfanjainak, a Backstreet Boys a drága 90-es évtizedet visszasíró lányoknak és fiúknak, és persze a Disturbed a 2000-es évek nu metalos arcainak. Bár tőlem egyik vonal se áll túlságosan messze, mégis egyértelmű volt, hogy a chicagói metalosok első magyarországi buliját választom. Egyrészt, mert ez a hangulat és szellemiség a legkedvesebb a számomra, másrészt meg mert Coverdale már akkor is öreg volt, amikor érettségi körül láttam őket (bár ettől még tolhatja jól a mai napig a sunarockot), a BsB meg inkább csak élmény-szinten érdekelt volna. Bár végül nagyjából kiderült az is, hogy a Disturbedöt is jobb lett volna inkább érettségi környékén látni, azért egyáltalán nem bántam meg a döntésemet.

 

Még akkor se, ha a beengedés finoman szólva sem ment zökkenőmentesen, jó masszív sor kígyózott végig a kerítések mellett, így éppen csak egy sörre volt idő a főbanda kezdése előtt (bár pontosságban verhetetlen a Park még mindig), akik nappali világosság ide vagy oda, belecsaptak nyolckor, aztán hadd szóljon. Nyilván 23 év nem múlik el nyomtalanul egy banda életében, főleg úgy, hogy volt közben egy erőteljesebb szünet is, de azt kell mondanom, hogy a Disturbed tagjai szépen öregedtek, még ha a muzsikára ez nem is minden esetben mondható el.

 

David Draiman mindig is a nu metal szcéna egyik legkiválóbb énekese volt (talán csak a megboldogult Chester Bennington nőtte túl, de a két hang teljesen más karakterű), és a hangszálai nem is koptak meg, csak egy kicsit nyugisabbra veszi már a színpadi jelenlétet, nincs akkora pörgés, mondjuk ebben a melegben nem is csoda. A többiek is tették a dolgukat szépen, kellő energiával, egyedül talán csak a színpadi és digitális vizuált készítő csapat érdemelne egy dádát, mert 2019-ben azért ez egy kicsit kevés. Pár héttel a Slayer égő pentagrammái meg fordított kereszt alakban felcsapó lángjai után a képernyőkön futó klipek és szimpla piros betűtípussal felírt szövegek némileg karcsúnak tűntek.

 

Oké, nyilván nem ez fogja eldönteni, hogy akkor most rendben van-e a zenekar vagy sem, de azért mégis ad egy kis extra körítést a dalok mellé, amik bár jóval egyszerűbbek, mint néha emlékeztem, élőben legalább annyira ütnek, mint lemezen. Akkor is, ha az újabb slágerek (mert a Disturbednek tényleg minden dala sláger, kétség se férjen ehhez) már sokkal dallamosabbak, és saját bevallásuk szerint is hard rockosabbak, mint a nagy klasszikusok. A „The Vengeful One”-t és a „Stupify”-t már elég korán ellőtték, de amúgy tényleg jó ízléssel voltak elszórva az igazán beindulós dalok a lazábbak mellett. Egyedül a show közepe táján volt egy kisebb törés (pisiszünet?), amikor a kelleténél több szóló (nu metal bulin dobszóló?) és ballada hangzott el. Félreértés ne essék, tényleg megható és őszinte volt, ahogy visszaemlékeztek a depresszió és függőség következtében elvesztett pályatársakra, főleg úgy, hogy a végén még magyar segélyközpontok elérhetőségeit is megadták, csak azon a tájon csöppet leült a buli.

 

A fonalat én újból az örök kedvenc „Indestructible”/„Inside the Fire” kettősnél vettem fel, és ez a két dal, valamint az ezt követő Simon & Garfunkel feldolgozás „Sound of Silence” volt az abszolút csúcspont a számomra. Ha ilyen hatásfokon pörgött volna végig a program, akkor lehet azt is elfelejtem, hogy már nem vagyok 16-7-8 éves. A feldolgozásokat még a közelemben is sokan kutyázták (egy Slayer-sapkás arc tüntetőleg hátat is fordított a „Sound of Silence” alatt), pedig szerintem mind a Simon & Garfunkel nóta, mind a Genesis „Land of Confusion”-je nagyon jól áll Draimanéknek; a „Sound of Silence”-t ráadásul olyan extra dimenziókkal tudták megküldeni, ami abszolút legitimálja a verziójukat.

 

A végére maradt még a közönségénekeltetős „The Light" és nyilván a „Down with the Sickness", ami nagyjából minden 2000 után készült horrorfilm stáblistája alatt pörgött, szóval még az is ismeri, aki amúgy azt hiszi, hogy nem. Itt a finisben annyira beindult a buli, hogy borzasztóan sajnáltam, hogy vége lett a szettnek (meg hogy a közepén nem ezt a vonalat erőltették), és remélem a Disturbed tényleg eleget tesz az ígéretének, és hamarosan visszatér Budapestre. Ezzel együtt viszont az is tuti, hogy ez a muzsika nekem már száz százalékosan a nosztalgia-kategória, és ha választhatnék, visszamennék az időben, hogy gimisként élhessem át a Disturbed-élményt, és ne így, kicsit cinikusabban és jóval kritikusabban.