Főkép

A magyar nyelvű sorozat 18. kötetének megjelenése igazi örömünnep volt a hazai rajongók számára, hiszen megtisztelt bennünket látogatásával az író-rajzoló Stan Sakai. Úgy gondolom, hogy akik vették a fáradságot és velem együtt elzarándokoltak a találkozó helyszínéül szolgáló kávézóba, azok egy olyan élménnyel lettek gazdagabbak, amelyre sajnos nagyon ritkán kerül sor a fővárosban.

 

Egy olyan művészt ismertünk meg, aki nemcsak kitalált egy rajzfigurát, hanem a mai napig egyedül írja és rajzolja a világszerte ismert és kedvelt nyúl testőr kalandjait. Közvetlen, humoros, szerény – csupa olyan tulajdonsága derült ki, amiért emberként is szerethetőnek bizonyult. Hosszasan válaszolt a kérdésekre, még tovább dedikált, és ami legalább ennyire fontos, tényleg nagyon sokat megtudtunk a képregényről.

 

Mivel az előző kötet nyilvánvalóan egy csúcspontnak számít a sorozatban, úgy gondoltam, most kicsit nyugisabb események következnek majd. Így is lett, ezúttal semmiféle világmegmentés, grandiőz csata nem borzolja a kedélyeket. Az Utazás Dzsótaróval kötetben csupán apa és fia vándorol a képzeletbeli Japánban, látszólag cél és határidő nélkül. A helyzetet némileg bonyolítja, hogy Dzsótaró nem tudja, Usagi az apja. De pont ettől szép az élet (vagy nem), és fájó szívvel ugyan, de megértjük nyúl szamurájunk motivációját, aki a társadalmi elvárások alá rendeli egyéni boldogságát, és ezt a tényt nem árulja el fiának.

 

A látszólag hanyagul, mondhatni véletlenszerűen elhelyezett epizódok remekül illeszkednek egymáshoz. Ezekben nemcsak azt figyelhetjük meg, miként funkcionál tanítóként, mesterként Usagi, hanem az oktató céllal felidézett történet révén a múltjának újabb darabjait is megismerhetjük. Döbbenetes, apa és fia mennyire hasonlóan (meggondolatlanul, hamariként) viselkednek gyerekként. Mindezek dacára időnként úgy éreztem, a kardforgatás gyakorlásánál, az erkölcsi tanításnál vagy az adott helyzetből levonható megfelelő tanúságnál sokkal fontosabb a mit és mikor eszünk kérdés, illetve az erre adott válasz.

 

„Azta, Usagi bácsi neked vannak a legklasszabb ismerőseid!” – mondja Dzsótaró, amikor már a sokadik, az előző kötetekben felbukkant szereplő jön szembe az úton. Ez persze nemcsak számára öröm, hanem az olvasóknak is, elvégre Csizu, Kicune és Kijoko, vagy a démonvadász Szaszuke van annyira érdekes figura, hogy minden velük töltött óra izgalmas élményt ígér. Márpedig izgalomban nincs hiány, mert miközben egyik kalandból a másikba csöppenünk, a legváltozatosabb helyzetekben kell helytállnia hosszúfülű barátunknak. Van olyan epizód, amelyik csak a korábban elkezdett szálakat viszi tovább (Csizu és Kicune), és van, amelyik új veszedelmet vezet fel, vagy ami talán még rosszabb fejlemény, új névvel gyarapítja hősünk ellenségeinek korántsem rövid listáját.

 

Mindezt olyan természetességgel, könnyedséggel tálalja Sakai, hogy a hangulat, az ismerős környezet azonnal magába szippantott, és csak akkor engedett el, amikor a kötet végére értem. Egyformán élveztem a ki nem mondott apa-fia kapcsolat báját, a korabeli-képzeletbeli Japán hétköznapi életképeit, a különféle figurák ábrázolását, főként Tamago-t. Bár ebben a kötetben nincs olyan katartikus pillanat, mint az előzőben (A párbaj), a színvonal ugyanolyan magas, így aki eddig is kedvelte a sorozatot, az most sem fog csalódni.