Stan Sakai: A párbaj (Usagi Yojimbo, 17. kötet)

Mielőtt bármit mondanék erről a részről, álljunk meg egy pillanatra, és nézzünk vissza az időben. Sok-sok évvel ezelőtt történt, hogy pár humoros történet után megszületett Stan Sakai legismertebb és nyilvánvalóan legjobban megalkotott hőse, a nyúl testőr, vagyis Usagi Yojimbo. 2006-ban pedig már magyarul is olvashattuk a tapsifüles kalandjait, hiszen ekkor jelent meg a Vad Virágok gondozásában a sorozat első kötete, A rónin. Az egyiknek több mint harminc esztendeje, de tucatnyi évet már a hazai kiadások is számlálnak. Büszkén mondhatom, a kezdetektől fogva olvasom a magyar nyelvű köteteket, és még egyetlen alkalommal sem csalódtam.

Egyértelműen érezhető, hogy Sakai egyre jobban belejött a történetszövésbe, az emberi tulajdonságokkal felruházott állatszereplők pedig mind valóságosabbá váltak, olyan összetett viszonyrendszerrel és jól kidolgozott személyiségekkel, amilyenekkel én nem nagyon találkoztam korábban egy ilyen hosszú ideje létező sorozatnál. Ráadásul még mindig rácsodálkozom ezeknek a rövid képnovelláknak a tálalására, a minimalizmusig letisztult történetvezetésre. Végezetül, de nem utolsó sorban a szellemiség, a szamurájlét, a bushidó, a korabeli japán emberek gondolkodásmódjának hihető ábrázolása jelenti számomra azt a pluszt, amiért rajongója vagyok ennek az állatseregletnek.

De térjünk vissza a 2018 őszén megjelent, 17-es sorszámot viselő kötetre, amelyről már előzetesen sejtettem, hogy ismét egy csúcsponthoz érünk – és így is lett. Mi több, úgy gondolom az első majd kétszáz oldal csupán felvezetésként szolgál a drámai fináléhoz, amikor Usagi mestere és Nakamura Kodzsi összeméri tudását a Kitanodzsi templomnál.

Mert ugyan a többi történet sem szűkölködik halottakban és hősies pillanatokban, egyik sem ér fel ahhoz a feszültséghez, ami abban a pár képkockában összesűrűsödik. Nem beszélve arról a nyugati fejjel felfoghatatlan ellentmondásban, ami a párbajozók kapcsolatát jellemzi. Hiszen pár nappal korábban még egymás oldalán harcoltak a közeli falura támadó banditák ellen, készen arra, hogy ha úgy hozza a szükség, megmentsék a másik életét. Kölcsönösen tisztelik egymást, nincs köztük harag vagy békétlenség – de a párbaj ennek ellenére elkerülhetetlen, és mindketten tudatában vannak, hogy ha úgy adódik, mindketten meghalhatnak.

Usagi tehetetlenül áll közöttünk, hiszen az egyik fél a barátja, a másik pedig a mestere, akitől nemcsak a kardforgatást tanulta meg, hanem azt az erkölcsi útmutatást is, amely nélkül csak egy lenne az ország útjain járó gazdátlan szamurájoknál. Ő azonban következetesen, minden helyzetben betartja ezeket az elveket, és így válik azzá a szerethető hőssé, aki tudása ellenére szerény és segítőkész marad. Nála ez jóval többet jelent a bushidónál, mert miközben betartja azt, megmarad embernek, akarom mondani nyúlnak, miként az „Egy téli nap képei” című történet végén újra bebizonyosodik.

Korábban azt írtam, hogy a kötetben megtalálható többi történet dramaturgiailag csak a ráhangolódást, a felvezetést jelentik, viszont ez nem jelenti azt, hogy ne lennének szórakoztatóak, szomorúak, hősiesek. Valamint, és ez szintén nagyon fontos, nem igénylik a korábbi történések ismeretét, mindegyik önmagában élvezhető.

Visszatérve a címadó sztorihoz. Aki látott már szamurájfilmet, az egyáltalán nem fog meglepődni a kötetzáró párbaj hosszán, és képi megjelenítésén – ezekben a kockákban úgy gondolom minden benne van, amit két mesteri kardforgató küzdelmétől elvárhatunk. Kis túlzással olyan, mint egy mozgóképbe átültetett ikebana kompozíció vagy egy jól megírt haiku. Szépség, a pillanat törékenységének időtlenségbe merevített állapota – egyszerűen zseniális.

És nem ez az egyetlen emlékezetes képi momentum a kötetben. Hiszen Sakai mestere az állatok emberi érzelmekkel történő felruházásának. Tessék csak megnézni a 101. oldal arcképeit vagy a 82. oldalon Usagi belső vívódását. Persze nem csak ebben jó, legalább ennyire élvezetesek a csatajelenetek vagy az olyan apró képi megoldások, mint például a banditák meglepődésének ábrázolása a 27. oldalon.

Az meg további plusz pontot érdemel, hogy a kardmesterek mellett Usagi háttérbe szorul, és akárcsak mi, nem több puszta nézőnél. Mondjuk nyilván ez átmeneti állapot, és a következő kötetben minden visszaáll az „természetes” állapotába, mi meg újabb érdekes kalandokat ismerhetünk meg hősünk életéből. Arra például kifejezetten kíváncsi vagyok, miként boldogul a fiával, aki nem tudja, hogy Usagi az apja, de ránézésre legalább annyira hamari gyereknek tűnik, mint Usagi volt az ő korában.