Varga Zoltán Tamás: A ​fényrajzoló

Varga Zoltán Tamás egészen különös könyvét tartom kezemben. Egy érzéki könyvet. Vagyis egy olyan könyvet, ami minden érzékünkre hat. Nemcsak fizikai létével, a papírlapok egyszerű felületével, a fedőlap fantáziát megmozgató, eget-földet, testet-szellemet megidéző fotómontázsával, ismerős illatával, hanem minden szavával. Vagyis minden képével.

 

A fényrajzoló ugyanis képeket jelenít meg. Ezeket a képeket a fény hozza létre, „kapu hasítékain”, „zsalugáter résein”, „résnyire nyílt ablakon”, „deszkalécek eresztékei között” átszűrődve, „a világítótorony rozsdás rostélyain átütve”, utcanévtáblákról visszaverődve, „ujjak között átszivárogva”. S a „fénypászmák”, „fénysugarak”, „fénynyalábok”, „villanások” kopott, matt vagy ragyogó foltjai egy régen volt világot körvonalaznak, amelyben „olajzöld”, „mélyvörös meggyszín” és „nehéz rézszín” festi meg a gondosan fehérített gallér hátterét. A fényt nemcsak látjuk, hanem érezzük melegét is.

 

És köztudott: ahol fény van, ott jelen van az árnyék is, a sötét, fülledt, buja, árnyék, aminek mélyén mozgolódik, készülődik valami. Mint ahogyan a kötetben is készülődik valami, a „csendesen gomolygó” képek elvarázsolnak, várakozást keltenek.

 

A rövidke, egymástól számokkal elválasztott, a lírai nyelv intenzitását, sűrítettségét mutató szövegek nagyobb egységekké állnak össze, ciklusokká. Vagy inkább novellákká?

 

A szövegek között ugyanis laza összefüggés van. Összekapcsolja őket egyrészt az idő és a tér, amit megjelenítenek: a 19-20. század fordulója lehet az, a helyszínek pedig a Duna mentén helyezkednek el, Bécstől a Fekete-tengerig. És összeköti őket az elbeszélő személye is, aki minden apró részletre kiterjedően figyeli a tájat, a „tiszta, test feletti érzékelés” segítségével jeleníti meg a jól ismert, de pusztulásnak indult házat, aminek kapuin belül a természet kezdi visszavenni helyét. Szemlélődése során fölfedezi világ lényegét: a mozdulatlanságban feszülő örökös mozgást, változást, amit aztán megpróbál megragadni a történetekben.

 

A kötet legnagyobb egységét képező részben, „A megígért tenger”-ben a természetben megjelenik az ember: családi nyaralások pillanatait idéződnek föl, amikor a gyermek felfedezi a világot, a természetet, a másik nemet és alakulnak benne az erkölcsi kategóriák. Középpontban a szülőkhöz, elsősorban az apához való viszony áll. Titkainak kutatásával fedezi föl saját testének titkait, érti meg vágyait. A tenger igazából „Az (át)utazók”-ban jelenik meg egy szépséges szerelmi történettel együtt, majd az utolsó egységben egy nyüzsgő, keleties városban meséli el egy titokzatos elbeszélő az ismert elbeszélőnek Milena szerb leány talányos legendáját.

 

Varga Zoltán Tamás kötetének tárgyi világa, képei, formai megoldásai egészen szokatlan helyzet elé állítják az olvasót. Nagyon újnak és egyedinek tűnik, ugyanakkor ismerősnek is. Nagyon emlékeztet a 19. század második felének szimbolista költészetére. Olyan, mintha a forma uralkodna a téma fölött, ugyanakkor nem találunk benne egyetlen fölösleges szót sem, mindennek megvan a maga helye, mindig annyit és csak annyit közöl az olvasóval, amennyire szükségünk van a megértéshez, amennyivel fenn tudja tartani a feszültséget.

 

Nem olvasni kell, el kell merülni a szövegben. Ízlelgetni kell, újra és újra visszatérni egyes részletekhez, értelmezni és újraértelmezni, élvezni és újra élvezni a képek sorát, látni, hallani, tapintani, ízlelni, szagolni a megjelenített világot.