Főkép

Hát itt vagyunk újra, Feri kissé hátborzongató, kissé mulatságos világában.

 
A Budapesti skizo első megjelenésekor, 1997-ben szélsőségesen megosztónak bizonyult az olvasók és az irodalmárok körében is. Tabukat döntögetett, témában és regényformában egyaránt.


Azóta ezek a témák már nem számítanak botrányosnak, a forma megújítására irányuló törekvéseket pedig nem utasítjuk el kategorikusan. Hazai Attila regényének új kiadása tehát már nem vet akkora hullámokat, mint az első, de olvasása még most is izgalmas, szórakoztató.


És még mindig ad valamit, ami talán húsz éve még nem is tűnt fontosnak.


A regény főszereplője Feri. Aki néha tréfából Imre. Aki mindent tud (akár saját testén kívül lebegni is), de semmiben sem biztos. Mindenkit ismer, de senkiről nem tudja, kicsoda. Ismert zenészként forog a népszerűvé váló techno klubok világában, és azt hiszi, hogy festő és író is lehet. Tele van ötletekkel. Mindenfélét tervez, de semmit nem csinál meg.


A mű belső ideje egy nap; a regény tere pedig zárt: a cselekmény nagyrészt Feri fejében játszódik. Kapcsolata környezetével nagyon felületes, csak rövid ideig tud figyelni az emberekre. Őt fontosabb dolgok érdeklik, mindenekelőtt saját maga, a tudata: állandóan azt figyeli, elemzi.


Legfőbb célja a boldogság elérése. Számára a boldogságot leginkább az agykapacitásának minél nagyobb mértékű kihasználása jelenti, aminek érdekében folyamatosan sokféle tudatmódosító szert használ, különböző dózisokban és sorrendben. Ettől a valóságos világ elemei és Feri bizarr gondolatai, lehetetlen ötletei gyors ütemben váltják egymást. Megpróbál lelassulni, mintha nem drogozna, majd tudatának tisztaságát ellenőrizve egyszerre több, ebben „a hülyéknek és gyerekeknek berendezett világban” fölöslegesnek tűnő dologra koncentrál: a parkoló autók rendszámát fejben összeszorozza, Freud egyik esetleírását visszafelé mondja, figyel az út két oldalára, méri az időt. Nagyon büszke „eredményeire”, de néha szembesül a valósággal: nem tudja befejezni a mondatait, hallja, de nem érti, miről beszélnek a barátai, dülöngél az utcán, és nem emlékszik arra, hogy miért indult el a lakásából. Állandóan és átmenet nélkül változnak a hangulatai, és az oly sokat emlegetett akaratereje… hát az nincs.


Van viszont egy hang a fejében, amelyik profetikus emelkedettségű, ám semmit nem jelentő mondatokat üvölt neki, szinte szünet nélkül. Ezek a kiáltások mulatságos kontrasztot alkotnak a regény beszélt nyelvet imitáló, hiányos mondatokkal teli, olykor kissé durva nyelvével. Ugyanezt érezzük azokkal a szövegekkel kapcsolatban is, amelyeket a régen olvasott, s most fejben újra fellapozott könyvek oldalairól olvas föl, hangosan.


Természetesen a fejében születik meg regénye Szekeres Gábor február 27-i napjáról is. Szövegét az elbeszélő közvetítésével ismerjük meg, de csak mi, olvasók. Szekeres éppen olyan skizoid alkat, mint Feri – meg mint valahogy az egész, a rendszerváltozást követően gyorsan és ellentmondásosan kialakuló magyar fogyasztói társadalom. A regény megírására, természetesen, nem kerül sor. Feri formás kis barátnője (akinek alakja a földhözragadt emberek gondolkodásmódját karikírozza) bevett írói eljárásokkal bombázza a lelkes művészt. Ettől el is veszíti érdeklődését, megint csak rágyújt, és ingerülten indul vacsorázni az éhes lánnyal.


A drogfogyasztó Feri néha talán ijesztő, de kicsit sem démonikus alakja, nevetésre ingerlő látomásai és ötletei derűs emlékeket hagynak bennem. De valahogy bennem marad az alak elveszettségének érzése is, az, hogy sohasem fog kijutni képzelgéseinek világából. Vagy nem is akar kijutni, nem akar megfelelni trendeknek, kritikusoknak, idióta befogadóknak. Nem akar „iparos” lenni.


És nyugtalanít még Feri regényének főszereplője is, talán mert a szöveg erőteljesen utal a két hős hasonlóságára. Feri éppen olyan lenne, mint Szekeres, ha meg tudna felelni a társadalmi elvárásoknak. Szekeres pedig éppen olyan, mint Feri. Mintha a megfelelésre való törekvés éppen úgy módosítaná a tudatunkat, mint a drog.


Félve gondolok a gyerekeinkre.


Zavart mosollyal csukom be a könyvet.