A Pál utcai fiúk (színházi előadás)

Mondanám, hogy A Pál utcai fiúkkal csak biztosra lehet menni, hiszen mindenki ismeri a Molnár Ferenc által írt történetet, sőt, szereti is, pedig kötelező olvasmány általános iskolában, és ami kötelező, azt maguk a Pál utcai fiúk sem szerették. De pont ezért merész dolog hozzányúlni, hiszen mindenkinek megvan a fejében, hogy milyenek is a szereplők, a Grund meg a többi, és bármi változtatás blaszfémiával érhet fel.

 

De a regényből íródott musical már évek óta folyamatosan teltház előtt fut a Vígszínházban, jegyet szerezni rá közel lehetetlen, és ez azon ritka esetek egyike, amikor a siker megérdemelt. Még akkor is, ha egy s mást változtattak benne az eredetihez képest, és nem csak azt, hogy a könyvben nincs tánc, s ének sem nagyon. A prózai részeken Grecsó Krisztián alakított, és úgy gondolom, úgy tudta színpadra írni a történetet, hogy az nem csorbult. Inkább azért féltem a dologtól, mert a musical műfaja távol áll tőlem, csak néhány olyan előadást láttam eddig, ami igazán tetszett. De A Pál utcai fiúk katartikus élmény volt.

 

Annyi mindent lehet ezen az előadáson dicsérni! Remek a szereposztás, még a mellékszereplők is szerethető, hiteles, jó fazonok. A jelmezek részint korhűek (a Pál utcaiak esetében), részint modernek (a vörösingeseknél), az iskolás szereplőket viszont húszas éveikben járó fiatalemberek alakítják, bár ehhez hamar hozzászokik a néző. Volt már színházi előadás gyermekszereplőkkel, de ez a musical olyan követelményeket támaszt a színészekkel szemben, amiket idősebb korosztály tud csak megoldani.

 

Egyrészt ott vannak a dalok, amiket jól kell elénekelni, másrészt a sok-sok mozgás és tánc, ami nemcsak látványos lett, de tele van kreatív ötletekkel és megoldásokkal – a díszlettel egyetemben. Gondolok itt elsősorban az iskolai padokra és a grund farakásaira, meg amit a szereplők ezeken előadnak. Elképesztően jó az ütőhangszeres rész, akárcsak a Dés László és Geszti Péter által írt betétdalok. A „Mi vagyunk a grund” máris örökzölddé vált – a barátságról, a gyerekkorról, de a hazaszeretetről is szól, és bármelyik értelmezésében az egyik legjobb, legkifejezőbb dal, amit az utóbbi jó pár évben írt bárki.

A leghálásabb szerep nyilván Nemecseké, akit Vecsei H. Miklós alakít megejtően – de egyúttal a leghálátlanabb szerep is ez, tekintve, hogy hányszor kellett a színpadon kialakított vizesárokba ugrania. Mivel elöl ültem, rám is jutott pár vízcsepp – ez sem átlagos színházi élmény. Ahogy az előadás egésze sem volt az.

 

Hogy a történet megható és máig sokat ad a nézőnek/olvasónak, azt nem szükséges ecsetelnem. Arra mégsem számítottam, hogy az általam látott előadáson, mely nekem az első volt, de nekik a nagyon sokadik, is olyan lelkesedést fogok látni a szereplők arcán. Az meg egyenest torokszorító élmény volt, amikor a szűnni nem akaró taps miatt újra elénekelték a „Mi vagyunk a grund”-ot, alkalmasint bele az első sorokban állva tapsoló nézők szemébe – így az enyémbe is. És jó volt látni a képernyőfüggő fiam őszinte örömét és lelkesedését – de talán még jobb, hogy apámnak is tetszett. Ha ismerek valakit, akinek a gyerekkorában voltak A Pál utcai fiúkéhoz mérhető élmények, akkor ő az, és hogy őt is megérintette az előadás, az, hangozzék bármilyen nyálasan, nekem nagyon sokat jelent.

 

Fotó: Gordon Eszter (Vígszínház)