Főkép

Viet Thanh Nguyen nevére a közelmúltban figyeltem fel, hiszen a jelenleg bemutatandó kötetével, A szimpatizánssal, nemcsak elnyerte az egyik leghíresebb amerikai könyves díjat, a Pulitzert, de ráadásul a nem kevésbé impozáns IMPAC Dublin- és a PEN/Faulkner-díjak döntőjébe is bejutott, ezáltal szerzőjét az egyik legünnepeltebb és legelismertebb íróvá tette az Amerikai Egyesült Államokban.

 

Már az első oldalakon kiderül, hogy maga a szöveg egy vallomás, amit a mindvégig névtelenül maradó narrátorunk egy cellában ír le az őt fogva tartó parancsnoknak. A történet a vietnámi háború végnapjaiban indul, akkor, amikor már csak néhány száz embernek van esélye arra, hogy rengeteg kenőpénz, befolyásos ismerősök és jó adag szerencse árán feljussanak az utolsó repülőkre, amelyekkel elhagyhatják Saigont, mielőtt megérkeznek a vietkongok, akik valószínűleg senkit sem fognak kímélni az ellenségeik közül. Ezután végigkövethetjük az elbeszélőnk által az utolsó napokat a háborús területen, a viszontagságos menekülést, valamint a nehezen beinduló menekültéletet az egykori szövetséges (hősünk számára viszont ellenséges) országban, az Egyesült Államokban.

 

A szimpatizáns tulajdonképpen egy kémről szól, akinek többnyire nincs mi után kémkednie, ám aki már a származása miatt is (vietnámi anyától és francia apától született, örökösen kitaszított, sehová sem tartozó félvérként) folytonos határhelyzetben van. Egyszerre keleti és nyugati, egyszerre barát és ellenség, egyszerre segítő és áruló, egyszerre vágyik a békére, de nem tudja otthagyni a háborút sem. A narrátorunk stílusa és személyisége roppant érdekes, végig megmarad a mindenkori két világ között, lelkiekben nem áll egyik oldalra sem, elfogadja mindkét fél, a kommunizmusra és a kapitalizmusra esküdők értékeit, de közben felismeri mind a kettő hibáit is. És persze általában azt teszi, amit az adott helyzetben tennie kell, még akkor is, ha minden porcikája viszolyog is ettől.

 

Maga az elbeszélésmód is különleges: valahogy úgy sikerült ötvöznie a szerzőnek a különböző stílusokat, hogy egyfelől hathat néha száraznak, de szinte mindig ott van mögötte valami fájdalmasan ironikus felhang, ami rezignáltan, ám roppant fanyarul veszi tudomásul ennek a kénytelen menekült létnek, és benne a magányra ítélt beépített ügynöknek a gyötrelmeit.

 

Érezhető – és a narrátorunk többször ki is mondja –, hogy a szerző azoknak kíván hangot adni, akiknek eddig nem volt: a népnek, a kisembereknek, azoknak, akiket egyszerű parasztnak használnak a nagyhatalmúak a sakkjátszmájuk során. Így olvashatunk arról, hogy élik meg az otthonuk vagy szeretteik elvesztését az egykori katonák, hogyan próbálnak meg kétségbe esve szervezkedni az egykori tisztek, de közben arról is, hogyan működik a világpolitika, vagy hogyan formálja a közgondolkodást globálisan az Egyesült Államok.

 

A nem mellesleg Vietnámban született, ám gyermekkora óta az USA-ban élő Viet Thanh Nguyen A szimpatizánssal nemcsak egy háborús regényt vagy kémtörténetet írt meg, hanem azt az idegenséget is, amit egy bevándorló érez egy új országban, azokat a beilleszkedési zavarokat és azokat a negatív megnyilvánulásokat, amikkel nap mint nap szembe kell néznie az Ígéret földjén, és azt, hogy bármit tesz, valószínűleg lélekben örökre a két világ között ragad.

 

Ebben a Pulitzer-díjas műben sikeresen ötvöződik a háborús- és a kémregény műfaja különböző politikai, filmes vagy kulturális eszmefuttatásokkal, és bár enyhén túlírtnak találtam, valamint a történetvezetésen érződik, hogy minél szélesebb közönségnek szeretne megfelelni, azért egy mindenképpen ajánlható könyvet ismertem meg.