Főkép

Bár a tragikus sorsú Misima Jukio az egyik legnagyobb és legnagyobb hatású japán író, mégis alig-alig szerepel a hazai köztudatban, pedig már több könyve megjelent idehaza is az 1924-ben született alkotónak. Megírhatta ő a huszadik század legjobb japán drámáit és színdarabjait (Barátom, Hitler és Madame de Sade), vagy a hihetetlenül mély emberismeretről és pszichológiai jártasságról tanúskodó regényeit (Véres naplemente, Az aranytemplom), de a legtöbb embernek, aki hallott róla, így is minden bizonnyal sikertelen puccskísérlete és  rituális öngyilkossága ugrik be 1970-ből.

 

Azonban egy szűk, műértő réteg minden bizonnyal örömmel veszi, hogy a Jelenkor nemrégiben kiadta a szerzőt széleskörű ismertséghez juttató első regényét, az önéletrajzi elemeket is jócskán tartalmazó, az Egy maszk vallomásait, mégpedig Gy. Horváth László ihletett fordításában – ami meglepő módon nem az eredeti szöveget, hanem annak angol fordítását veszi alapul, ám ennek ellenére is hiba nélkülinek tűnik.

 

Ha már ennyit dicsértem Misimát, talán nem is lesz meglepő, de ez a vékony könyvecske roppan fajsúlyos, iszonyat nehezen megfogható és megfejthető. A mű központi témáját az elbeszélő saját, homoszexuális vonzódásával küzdő önmagának elemzése, önélveboncolása adja. Hiszen a fiatal és törékeny testalkatú fiú, bár hamar rájön, hogy ő nem „normális”, nem olyan, mint a többiek, sőt szexuális vonzódásával is tisztában van, de sokáig viaskodik azzal, hogy ezt az irányultságot, valamint a számára a szexualitáshoz elválaszthatatlanul és hihetetlenül szorosan kapcsolódó halál-, vér- és csonkításkultuszát hogyan élje meg a tradicionális felfogást központba állító Japánban. Az elbeszélőnek ez olyannyira fontos, hogy az általa alkalmazott szűrő alig engedi át az őt körülvevő valóságot, és az éppen zajló II. világháború anyaországi poklából is csak többnyire apró (ám annál emlékezetesebb) szilánkokat kapunk.

 

A fiatal és rendkívül intelligens fiú folyamatosan egy maszkot erőltet magára, amit mindig úgy formál, hogy az őt körülvevő világ rendesnek és átlagosnak lássa, és mindig úgy játssza ezt a maszk-szerepet, amit ő normálisnak gondol. Emiatt is kell beleképzelni magát az átlagos, heteroszexuális vágyakkal rendelkező és tőle olyannyira távol álló fiúk pszichéjébe, miközben szünet nélkül kell viaskodnia saját vágyaival és álmaival. Ebben a könyvben még a közismert Shakespeare idézet –„Színház az egész világ” – is még mélyebb értelmet nyer: egy ember, aki folyamatosan maszkot hord és szerepet játszik, egy idő után már nem tudja, hol ér véget a szerepe és honnan kezdődik ő maga. Misima világában nem az akarat irányítja a személyes sorsot, hanem azok a viselkedési formák, amelyeket az ember önszántából, ám önmaga ellen kezd el játszani.

 

Már ha futólag dicsértem a fordítást, kitérnék a mű nyelvezetére és a leírások hihetetlen sokszínűségére is. Mivel elbeszélőnk kénytelen folyamatosan elemezni önmagát és a többi embert is, a leírások sokszor hidegek, ridegek, sterilek, olyanok, mintha önmagát, mint egy különös, furcsa és torz bogarat szemlélné egy nagyító üvegén keresztül. Aztán a következő oldalon vagy akár a következő sorban átcsap valami tündökletes lírába, amivel megörökít egy-egy csodás pillanatot, vagy valami naturalista leírásba, ahol horrorisztikus szörnyűségekről fantáziál, hogy aztán épp ilyen gyorsan váltsunk mondjuk egy filozofikus eszmefuttatásba.

 

Azt hiszem, hogy ezek után mondanom sem kell, hogy Misima Jukio műve kimondottan rétegirodalom, de aki ebbe belevág, az bepillanthat a huszadik századi Japán egyik legnagyobb alkotójának elméjébe (a későbbi sorsa alapján látszik csak igazán, hogy mennyire önmagát írta meg ebben a különös vallomásban), és ezáltal minden idők egyik legfurcsább, legmegfoghatatlanabb önéletrajzába is. Nekem csak egy kérésem lenne a Jelenkor felé: ne álljanak meg ennél a könyvnél, hanem minél hamarabb hozzák ki a szerző főművét, a Termékenység tengere tetralógiát is.