Főkép

A Rachel Kushner iránti hazai érdeklődés a 2018-as Man Booker jelölésével nőtt meg annyira, hogy meg is jelenjen tőle valami magyarul, az Egyesült Államokban azonban a Telex from Cubával és a The Flamethrowers-szel már bőven felkeltette az olvasóközönség figyelmét. A Kubában játszódó első regényét főleg többrétegű történetmeséléséért és az emberi természetről alkotott éles megfigyeléseiért dicsérték, így lett végül 2008-ban Man Booker-jelölt. A magyar nyelven először megjelent A Mars Klubot is főleg ezen erényekért lehet dicsérni.

 

Romy Hall, a regény főhőse nem átlagos hősnő: éppen kétszeres életfogytiglani büntetését kezdi meg a stanville-i női börtönben. A börtön falain túl egykori élete, fiatalkora San Franciscója, a Mars Klub nevű sztriptízbár, ahol dolgozott, majd végzete is elérte. És persze az ötéves kisfia, Jackson, aki anya nélkül maradt, egyetlen gyámja pedig Romy anyja, akit ki nem állhat. A börtönben pedig egy eddig ismeretlen világ, ahol nők százai küzdenek a túléléshez szükséges apró dolgokért.

 

A börtöntörténeteknek számomra van egy olyan veszélye, hogy túl idealizáltnak tűnnek, és ezzel pont nem azt érik el, hogy érzékenyítsenek az antihősök iránt, hanem pont hiteltelenítenek. A Mars Klub egyes történetelemei, mint például az anya nélkül maradt gyermek is hasonló veszélyes terepek, ott van az esély rá, hogy az ilyen elemek elvihetik a giccs irányába a könyvet. Kushner azonban elegánsan elkerüli ezt: képes újat mondani témájában és nem válik túlzottan negédessé.

 

Már a legelső oldalakon egy pörgős elbeszéléssel találkozunk Romy narrációjában, ami még akkor is olvastatná magát, ha konkrétan semmiről se szólna. Ez az életfogytiglanra ítélt nő olyan, mint egy rég nem látott nagydumás barátnőnk, aki csak leül és minden kertelés nélkül nyomja a szöveget a maga logikája szerint. Romy története is főleg sajátos asszociációin keresztül épül fel. A kiindulási pont az épp aktuális esemény, például az első fejezetben a stanville-i női börtönbe való átköltöztetés. A nő környezetében zajló, számára részben vagy épp teljesen jelentéktelen események juttatják eszébe saját életének viszont nagyon is jelentős mozzanatait: ez a narráció vezéreleme. Így bontakozik ki egy olyan ember személyisége, aki nem bánja a múltban elkövetett hibáit, nem lamentál tragikus eseményei felett, egyszerűen elfogadja a tényeket, karakterének elválaszthatatlan részének tekinti azokat, és eszerint is tárja mindenki elé.

 

Kushner nem ragad le Romy történeténél. Teljes körképet adva a börtön közösségről és az intézmény működéséről megszólaltatja – ezúttal egyes szám harmadik személyű elbeszélésben – a főhős környezetében felbukkanó figurákat: a cellatárs Sally-t, a hírhedt Betty-t, aki sosem félt mocskosabb eszközökhöz nyúlni, Gordont, a börtöntanárt, Doc-ot, a mocskos zsarut és Kennedy-t. Annyi átélhető életet teremt csak a Romy részeiben felbukkanó mellékszereplőkben Kushner, hogy több, A Mars Klubhoz hasonló regényt kiadnának. A mellékszereplők miatt a regény sokat veszt kezdeti lendületéből, de ha egyfajta szociológiai körképként tekintünk ezekre a fejezetekre, érthető, hogy a szerző mit szeretett volna velük. Közülük Gordon és Kennedy emelkedik olyan szerepbe, hogy tényleges ráhatással legyenek Romy életére – akár a múltban vagy a jelenben. Rajtuk keresztül pedig szépen körbe ér a cselekmény; kiderül, elbeszélőnk milyen tettel érdemelte ki a kétszeres életfogytiglant.

 

Bár A Mars Klub  ritmusa közel sem tökéletes, de karakterekben nagyon erős – ráadásul egy olyan főhős visz minket az élet nem túl fényes oldalára, aki nem azért meséli el, milyen rossz az élete, hogy megsajnáljuk, hanem azért, hogy megmutassa, ilyen is van. Szimpátiát se emiatt érezhetünk iránta, inkább azért, mert teljes őszinteséggel mesél régi és új életéről. Kusher pont ezzel hozza közel Romyt, egy olyan nőt, akivel nagy valószínűséggel soha nem találkoznánk az utcán. Már csak ezért az élményért érdemes legalább egyszer elolvasni A Mars Klubot.