Főkép

A Pesti Könyv Kiadó ezúttal nem a távoli jövőbe (Incal) invitálja az olvasót, hanem az ókori Rómába, egészen pontosan időszámításunk szerint 54-be, amikor Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus, ismertebb nevén Claudius császár uralkodott a Római Birodalomban. Véleményem szerint ez is jó választás, részben a történet mozgalmasságának, valamint annak köszönhetően, hogy a sorozatot jegyző szerzőpáros nem foglalkozik a divatirányzatokkal, és a múló évek dacára (az eddig megjelent tíz kötethez húsz évre volt szükségük) nem változott az elképzelésük.

 

Ennél sokkal fontosabb az, amit már többen megfogalmaztak előttem: ez a képregény kifejezetten a felnőtteket szólítja meg, ők a célközönség. Nem azért, mert pornográf vagy szadista témájú lenne, ilyesmiről szó sincs, csupán valósághűen ábrázolja a rómaiak nézeteit az élet bizonyos területeiről, például a rabszolgaságról.

„A római jogban a rabszolgák tárgyak voltak, amelyek felett a gazdájuk korlátlanul rendelkezhetett, és a háziállatok közé sorolták őket, így jogképesek sem voltak. Ám ennek ellenére nem lehetett egyszerű dolognak tekinteni, emberi mivoltát jogilag elismerték és ennek megfelelően a felettük való rendelkezést nem tulajdonjognak (dominium), hanem rabszolgatartói hatalomnak (dominica potestas) nevezték.” (wikipedia)

 

Úgy gondolom, hogy a Spartacus című tévésorozat évadai (Vér és homok, Az aréna istenei, Bosszú) nagyjából megmutatták, mennyit ért akkoriban egy gladiátor vagy egy rabszolga élete, és miként viszonyultak hozzájuk a szabad polgárok. A Murenában sincs ez másként – jellemzőnek érzem azt a jelenetet, amikor Claudius császár arra utasítja katonáját, hogy vágja el a sérült gladiátor torkát, mert halálhörgésre vágyik, vagy amikor Agrippina megbünteti rabszolganőjét a fürdőben. Tény, egyik-másik szereplő a polgártársak pusztulása miatt sem siránkozik.

 

Akinek mindez nem elég, az kap egy adag udvari intrikát, amit a későbbi császár, Nero anyja folytat annak érdekében, hogy minél előbb megszerezze fia számára a trónt. Agrippina mai szemmel gátlástalanul cselekszik: hízeleg, veszteget, női csáberejét használja, és nem rest drasztikusabb eszközökhöz folyamodni, hogy célját elérje, és vetélytársait eltávolítsa az útból.

 

A köztársaság utáni császárság egy izgalmas, átmeneti korát választotta történetének idejéül Jean Dufaux, aki ügyes húzással nem Nero személyét állítja a középpontba, hanem Claudius egyik szeretőjének fiát, Lucius Murenát. Az első kötet igazából nem több előjátéknál, melynek során megismerjük a fontosabb szerepelőket, és azt a politikai vetélkedést, amit a két szemben álló csoport folytat. Murena egyelőre nem sok vizet zavar, inkább elszenvedője, mintsem alakítója az eseményeknek – úgy sejtem majd később lesz nagyobb szerepe az eseményekben.

 

Kivételesen egyetértek a bevezető állításával, miszerint a képi világ nagyon hasonlít a ránk maradt korabeli szobrokra, mozaikokra, mert egyik-másik panel tényleg olyan, mintha valamelyik múzeumban lévő alkotás állt volna hozzá modellt. De hasonlóan igényesnek bizonyult Philippe Delaby rajzoló, amikor a korabeli középületek vagy villák külső-belső ábrázolásáról van szó. Neki köszönhetően a szemünk előtt elevenedik meg a délelőtti (matiné) gladiátorviadal, a közfürdő, a lakomázó előkelők csarnoka, és ugyanolyan jól boldogul az éjszakai város bemutatásával is. A nézőpontok és a panelméretek váltakozása helyenként filmszerűen hat, és végig megadja azt a mozgalmasságot, aminek köszönhetően egy emlékezetes, élvezetes képregény lett a Murena.

 

Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy kitaláljam, miről szólnak majd a következő részek (bosszú és intrika, kiegészítve Nero személyiségének változásával), és persze fogalmam sincs, mennyire vevő az ilyesmire a honi képregényes tábor. Azért remélem, az érdeklődés kitart majd Nero haláláig, mert kíváncsi vagyok, miként mutatja be a császár felemás megítélésű uralkodását a szerzőpáros.