Marlen Haushofer: A fal

Mostanában nagyon szereti mindenki a disztópiákat, legyen idős vagy fiatal, férfi vagy nő, zsánerkedvelő vagy könyves ínyenc. Az éhezők viadala, a Ready Player One, Az ember gyermeke vagy Philip K. Dick sok-sok műve a televízió képernyőjén és mozivásznon is hódít, de rengetegen olvassák Margaret Atwood, Anthony Burgess, Robert Merle vagy Ray Bradbury lidércálmos, felkavaró, sötét jövőkreációit is.

A disztópiák közé tartozik az osztrák Marlen Haushofer nemrég magyarul is megjelent, ám eredetileg 1963-ban publikált regénye, A fal is, amely hosszú vándorút után, elsősorban fordítójának, Nemeskürty Harrietnek köszönhetően érte meg, hogy fél évszázados lappangás után végre eljusson a hazai olvasók kezébe. Nem zsánermű, nem egyszerű sci-fi, sokkal inkább kérdésfeltevő, kísérletező szépirodalom, amely méltán vált igazi, európai kultuszkönyvvé. Megjelenése után mintegy húsz nyelvre lefordították, s szerzőjének meghozta az Osztrák Állami Nagydíjat. Nálunk viszont valamiért mindeddig elmaradt a kiadása, annak ellenére, hogy 2012-ben, már egy teljesen új generációnak, nagyon sikeres osztrák-német film is készült belőle, amelyet a Budapesten rendezett Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon nálunk is vetítettek.

Most azonban az Európa Könyvkiadónak köszönhetően a magyarok is megismerkedhetnek ezzel az enigmatikus történettel. Írója, Marlen Haushofer 1920-ban született, s mindössze ötven évet élt: 1970-ben halt meg. Harmincévesen kezdett írni, első regényét, amelynek Das fünfte Jahr volt a címe, 1952-ben adta ki, s nemsokára már fiatal kora ellenére egy Állami Irodalmi Díj és a Theodor Körner Alapítvány Irodalmi Díjának tulajdonosa volt. Bár életében megjelent köteteinek száma (a gyerekkönyveket is beleszámítva) nem haladja meg a tizenötöt, rövid pályája idején hét különböző irodalmi elismerést is megkapott, s fő műve, a A fal nemcsak siker- és kultuszkönyvvé vált, de évtizedeken át az is maradt: egyformán ünnepelték a feministák és az irodalomtörténészek.

A fal valószínűleg épp azért volt képes fél évszázadot is túlélni, mert különleges, jelképes és rendkívül sokféleképpen értelmezhető könyv. Benne egy középkorú nő érkezik meg egy hegyi házba: a fülszöveg harmincasnak mondja, de valójában negyvenes, felnőtt gyermekekkel, akikkel már nincs igazi kapcsolata. Az alpesi ház elzárva áll a világtól, fenn, a magasban: a regény hősnője pedig egyik reggel rájön, hogy társai, akik előző nap lelátogattak a faluba, nem tértek vissza. Keresésükre indul, s egy egyszerre valóságos és abszurd jelenség bontakozik ki előtte: a fal, amely láthatatlan, mégis csillogó, hideg, mégis körbeölel – és elzár a világtól, amely talán már nem is létezik.

A könyv a főszereplő naplója, amelyben kényszeres pontossággal és objektivitással próbálja rögzíteni, hogyan szakadt el a világtól, hogyan záródott be a völgybe, amelyből nincsen kilépés és hazatérés a titokzatos, s soha magyarázatot nem nyerő fal miatt. Szerencsére ott a vadászház, kutyával, macskával, tehénnel – és magánnyal. Egy városi, modern nő, aki – természetesen – emberek között élte le az életét, hirtelen arra kényszerül, hogy kizárólag önmaga társa legyen, s éljen, mert túl akar élni, de egyéb cél, értelem, jövőkép és remény nélkül. Igazi Robinsonként találja fel magát, ám ennél sokkal fontosabb az a lelki szilárdság és szikárság, amivel a személyiségének részévé teszi az együttélést a fallal, az egyedüllét tudatával. Úgy tűnik, ő az utolsó ember a Földön. De semmi bizonyosat sem tudhatunk…

A regény megjelenésekor sokan a női egyenjogúság diadalát látták a cselekményben. Ám a főhősnő kényszerű boldogulása a rettenetes új világban inkább anti-robinzonád. Robinson örökké reménykedik a szabadulásban. Minden problémamegoldása diadal a természet felett, az emberi civilizáció továbbplántálása és ünneplése. A fal hősnőjének nincsenek és nem is lehetnek reményei. Lassan a kíváncsisága is elhal. Él, mert élnie kell. Hiába vár megmentőre, de önmagát sem menti meg. Krónikája is csak addig tart, amíg – mint Robinsonnak is – ki nem fogy a papírja. Ám Defoe hőse hazatér, s hazajutva megírja az emlékiratait. De vajon ki lehet A fal hősnőjének olvasója?

A művel kapcsolatban számos értelmezés felmerült már. A fal, amelynek léte soha nem nyer magyarázatot, a mágikus realizmus körébe utalhatja. Van, aki főszereplőjét a természetbe visszatérő, azzal új harmóniát találó emberként ünnepelte. Ám elolvasva a szándékoltan sötét és nyomasztó történetet, én például semmiképpen sem tudtam azonosulni a természetábrázolást a civilizáció kritikájaként elfogadó vélekedésekkel. Hiszen a regény vége sem hozta meg a feloldást, a nyugalmat, az újjászületett harmóniát.

Számomra talán az volt A fal kérdése, mit tesz benne önmagával az utolsó ember a Földön. Túlél? Megél egyfajta fogságot? Önmaga foglya lesz? Mihez képes még ragaszkodni? Mit ad fel és miért? Mi marad belőle, ha nincs többé senki, aki kimondja a nevét?

De szóljon számunkra bármiről A fal, mindenképpen érdemes megismerni, akár szeretjük a disztópiákat, akár nem, legyünk idősek vagy fiatalok, férfiak vagy nők, zsánerkedvelők vagy könyves ínyencek.