David Foster Wallace: Végtelen tréfa

A tavalyi év végén megjelent Végtelen tréfa kétségtelenül az utóbbi idők egyik legtöbbet hivatkozott, (szó szerint is) legsúlyosabb és az irodalommal foglalkozók számára minden bizonnyal megkerülhetetlen monstruma. Számomra sem volt kérdés, hogy előbb vagy utóbb belevágok, és amit olvasás közben tapasztaltam, az valóban nem mindennapi érzés. Mindenki képzelje el az alábbi szituációt, hogy megérthesse mit okoz ez a könyv:

Már a csapból is az folyik, hogy van egy roppant színvonalas, vicces, elgondolkodtató és soha nem látott előadás, ami már letarolta a fél világot, és ami eljutott végre hazánkba is. Teszünk vele egy próbát? Hát hogyne, ki nem hagynánk! Annak rendje s módja szerint megvesszük a jegyünket, leülünk egy asztal mellé a hangulatos és ízlésesen berendezett helyen, és elkezdődik az Előadás. Amit látunk, az többnyire tényleg maga a Csoda (vicces, elgondolkodtató, soha nem látott stb. – és ami még rendkívül fontos és megjegyzendő, hogy ez a színvonal végig fent marad a maratoni előadás alatt), nem győzünk ámulni és bámulni.

Aztán az egyik jelenetben a szereplők mondjuk tortával dobálóznak, és az egyik képen talál minket. Véletlen volt? Biztosan. Persze vérmérsékletfüggő, erre hogyan reagál az ember, de most tegyük fel, hogy jót röhögünk rajta, és elkezdjük letisztogatni az arcunkat (ilyen is csak velünk történhet). Aztán ismét a képünkbe vágnak egy tortát, de olyan erővel, hogy a fémből készült tárca nagyot csattan az orrunkon, és elered a vérünk. Vicces? Már nem annyira. Jó, már, ha itt vagyunk, végignézzük, mert amúgy baromi érdekes, elgondolkodtató stb., de azért ezentúl figyelni fogunk a repkedő tortákra.

Azt hisszük, hogy minden rendben, meredünk a színpadra, ekkor valaki jól tarkón vág. Ez mégis mi? – kémlelünk hátra. Ekkor már minden bizonnyal sejtjük, hogy a nézők vegzálása a műsor szerves része. Jól van, kemények vagyunk, nekünk ez meg sem kottyan. Legfeljebb figyelünk hátra is. Ekkor mondjuk valaki elkezd csúzlival lődözni minket az emeletről, majd jönnek az egyéb galádságok… Egyre több helyre vagyunk kénytelenek figyelni, így lemaradunk számtalan dologról, ami a színpadon folyik, de amit felfogunk belőle, az még mindig remek. Aztán mikor vége mindennek, és betört orral, összeköpőcsövezve, bokán rúgva, nyakon vágva és a csillár darabjaival a hajunkban kitántorgunk, végignézünk a sorstársainkon, akik cseppet sincsenek jobb állapotban, mint mi magunk, aztán alaposan meglapogatjuk előbb egymás, majd a saját vállunkat, hogy ezt kibírtuk. Később pedig elkezdjük terjeszteni, hogy még egy ilyen előadás nincs a Földön, ide muszáj mindenkinek eljönnie, és kajánul vigyorgunk közben… Ugyanis ez egy Végtelen tréfa.

Valahogy így éreztem magam olvasás közben, hisz az Amerikában (és a világ egyéb pontjain is) valódi kultuszkönyvvé vált 1996-os kötet mindvégig elvárja az olvasóitól a maximális tiszteletet és figyelmet, de ezt elég sokszor nem viszonozza. Amikor viszont igen, az maga a nagybetűs CSODA. Ritkán tapasztalható nagy energiabefektetést igényel ez az 1114 A/4-es oldalnyi böhöm nagy szörnyeteg, erre készüljön fel mindenki.

Egy ekkora műről persze lehetne órákat vitatkozni, vagy sokszázoldalas tanulmányokat folytatni, mert a maga enciklopédikusságával számtalan témát vet fel, ezért én csak néhány apróbb részletére térnék ki. Az egyik ilyen a szinte mindenki számára felvetődő kérdés: na most van ennek a könyvnek története vagy nincs? Erre lehet nemmel és igennel is válaszolni, és mind a két esetben igazunk van. Nemmel, mert igazából nincs itt egy nagy, egész és kerek történet, ami a végigfut a művön és ami összetartaná a nagy egészet; azok az erővonalak, amik elejétől a végig követhetők (vagy utólag megérthetők), nem elég erősek (vagy mondhatom azt is, hogy inkább gyengék) ahhoz, hogy egyetlen nagy epikus történetté olvasszák egybe a számtalan apró szálat, mint mondjuk a majdnem ilyen gigászi hosszúságú Jaume Cabré regény, az Én vétkem esetében. Ám éppen emiatt megválaszolhatom a kérdést igennel is, ugyanis annyi apró történet, történetszilánk, anekdota, korrajz vagy apró villanás van a regényben, ami esélytelen, hogy összeálljon egy nagy egésszé, viszont alkalmas arra, hogy több tucat szálat kiragadjunk és több tucat fantasztikus sztorira visszaemlékezhessünk, és adott esetben újraolvashassuk őket. Wallace ezekkel a többnyire pár oldalas elbeszélésekkel, monológokkal brillírozik igazán.

A Végtelen tréfában találkoztam például a legjobb szövegekkel a függőséggel (alkohol, drog és más egyéb addikció is szerepet kap) kapcsolatban, és ezek a szövegek vitán felül zseniálisak. Annyira bele tudunk helyezkedni egy drogos, egy  alkoholista vagy más egyéb függőségben szenvedő ember lelkébe, és annyira meg tudjuk érteni a motivációikat, mint talán sehol máshol másutt. Ugyanúgy hiteles egy molesztált gyerekből prostivá váló fiatal lány monológja, mint egy alkoholista családba született és onnan elkallódó felnőtté, vagy egy gazdag felsőosztályié. Ez bravúr a javából. Épp ezért az a tanácsom minden leendő olvasó felé, hogy ne próbálja meg mániákusan megérteni a nagy Egészet (?) és az összefüggéseket (mert ez egy olvasással lehetetlen, és számtalan dolgot talán meg sem lehet igazán), hanem élvezze azt, amit elé kerül. Ha éppen élvezhető, ugyanis számtalan részt meg éppen kínszenvedés végigolvasni (aprólékos szöszmötölések, sehová nem futó leírások, tudományos jegyzetek vagy a rendkívül meglepő bő 100 oldalas végjegyzetek jelentős része is értelmetlennek tűnik), és semmit nem tesznek hozzá sem az élményhez, sem a megértéshez, sőt…

Azért, hogy a (nem igazán létező) nagy egészről is pár szót ejtsek: az egyik fő szál egy elit teniszakadémia mindennapjait követi nyomon, ahol a jövő szupersztárjait képezik a legfeszítettebb körülmények között. Ezek a srácok a lehető legtöbbféle környezetből érkeztek. Van itt rengeteg pontos és jól eltalált karakterrajz, humoros mozzanat, élethelyzet, na meg meccsek hosszadalmas és rendkívül plasztikus (vagy éppen unalmas) leírása is. Itt tanul a központi szereplőként felfogható Hal Incandenza is, akinek olyan furcsa családja van (de szó szerint minden tagja különös, groteszk, érthetetlen), hogy még az Adams Family is elbújhat előlük. A második nagy szál az övék.

A harmadik pedig egy drogrehabilitációs központ lakóit, múltjukat, jelenüket, sorsukat állítja középpontba. És akkor még nem is beszéltem a kerekesszékes bérgyilkos-terroristákról, akik egy olyan különös film, a Szórakoztatás után kutatnak veszettül, hullahegyeket maguk után hagyva, amely segítségével gyakorlatilag kipusztíthatnák az USA teljes lakosságát, mert aki ezt akár csak egyszer is megnézi, az képtelen bármilyen értelmes tevékenységet folytatni a jövőben. És ezek csak a lehető legelnagyoltabb vonalak…

Mindenképpen ki kell még emelnem a Wallace által használt nyelvezetet is, ami egy végtelenül széles és színes skálán mozog. Van itt alig érthető szleng és széthulló beszéd; a legirodalmibb leírások; a lehető legplasztikusabbak; a legviccesebbek; na meg olyanok, amik annyi (gyakran indokolatlan) ismeretlen szót tartalmaznak, hogy alig vagy egyáltalán nem értjük meg őket az első olvasás során. Ezért persze le a kalappal a fordító páros (Sipos Balázs és Kemény Lili) előtt, nagyszerű és hihetetlenül nehéz munkát végeztek!

Valószínűleg David Foster Wallace alkotása, a Végtelen tréfa volt a legnehezebb és legtöbb befektetett energiát igénylő könyv, amihez szerencsém volt (egyedül a Súlyszivárvány veszi fel vele a versenyt, ami bár pár száz oldallal rövidebb, de cserébe még követhetetlenebb és jóval több információt és mellékszálat tartalmazó). Végigszenvedtem többszáz oldalt, hogy végigélvezhessek pár száz másikat, hogy a végén leszívott aggyal, szellemileg „összeverve” itt álljak, és azt kérdezzem (pillanatnyilag megválaszolhatatlanul): ez végülis egy jó tréfa volt?