Főkép

Mindig is azt gondoltam, hogy furcsa természetű dolog a magány. Néha egészen szembeötlő jelenség: az osztálytárs, aki egyedül ül bent szünetben a teremben, mert senki nem hívja fogócskázni az udvarra; a kolléga, aki minden nap egyedül ebédel; az elvált vagy özvegy idős szomszéd, akinek külföldön élnek a gyermekei – nem nehéz kitalálni, hogy legalább időnként mind magányosnak érezhetik magukat. Ugyanakkor alkalmanként rejtőzködik: a társaság középpontjában lévő nagyhangú ismerőseinkről nem szoktuk feltételezni, hogy valaha is magányosak – mint ahogyan a gazdag emberekről is nehéz elhinnünk, hogy lehetnek boldogtalanok.

 

Valóban ezt jelentené a magány? A puszta egyedüllétet, magát a boldogtalanságot? Valóban szükségszerűen magányosak volnánk, ha például egyedül ülünk be a moziba? S mentesíthet-e a magány alól, ha utána van kivel megosztanunk az élményt?

 

Hozzám hasonlóan Olivia Laing is úgy véli, félreértjük a magány fogalmát manapság. Stigmatizáljuk – fogalmaz a brit írónő, így számos, a magánnyal azonosított jelhez görcsösen ragaszkodunk, míg mások felett elsiklunk. Nem vesszük észre, a környezetünkben ki érezheti magát valóban magányosnak; ahogyan nem vesszük észre azt sem, hogy nem csak minket gyötör az érzés – többen osztoznak benne, mint hinnénk.

 

A magányos városban Laing saját élményeiből kiindulva, tűnődve, filozofálgatva elemzi az érzést. Harmincas évei közepén, egy szerelem kudarcba fulladását követően egyedül találja magát New Yorkban, és miközben megpróbálja értelmezni mindazt, ami vele történik, és tisztázni az érzelmeit, a művészetben lel mankóra. Festményekben, installációkban, videókban, fotókban, a legkülönfélébb művészeti alkotásokban fedezi fel a magányt. Kutatni kezd: múzeumokban, könyvtárakban és gyűjteményekben tölt hosszú órákat (többnyire egyedül), hogy megérthesse az érdeklődése középpontjában álló művészek magányhoz való viszonyát.

 

Edward Hopper, Andy Warhol, David Wojnarowicz és Henry Dager… Néhány olvasónak ismerősen csenghet egy-egy név (bár, bevallom, nekem csak Warholé volt az), de biztosan nem közelítették meg munkásságukat olyan szemszögből, amelyből Laing bemutatja őket. Általuk a magányos ember, a magányos élet minden formájával megismerkedhetünk: az ünnepelt művésztől kezdve, aki rajongóitól körülvéve próbálja rejtegetni valós érzéseit, egészen a zárkózott, furcsa mimózáig, akiről csak halála után derül ki, milyen gazdag belső élete volt.

 

Az írónő nem kalandozik el a témájától; miközben nagy vonalakban felvázolja a művészek életútját, azokra a momentumokra koncentrál, amelyek segítségével átélhetjük magányukat, és meg sem kísérel akadémiai értelemben kimerítő lenni. Így furcsa módon stílusa egyszerre kelti a strukturált, alaposan végiggondolt szöveg és a véletlenszerű gondolatok, asszociációk sorozatának benyomását. A könyv megírását minden bizonnyal alapos kutatómunka előzte meg – elég egy pillantást vetni vaskos irodalomjegyzékre –, a szövegben azonban nincsenek lábjegyzetek, magyarázatok, ami megkönnyíti a befogadását.

 

Így az olvasó akadályok nélkül, szabadon sodródhat a szerző épp felmerülő gondolataival: mintha csak leülne Olivia Lainggal egyik New York-i albérletében az ablak mellé, és a neonfényben fürdő utcaképet nézve hallgatna egy ide-oda kalandozó, de végül kiindulási pontjához mindig visszatérő monológot a magány természetéről. A művészek életútjának rendhagyó ismertetésébe személyes vallomások vegyülnek; a műelemzéseket történetek szakítják félbe a pornómozik hajdani varázsáról, az AIDS-korszakból, az internetes társkeresés addiktív oldaláról. A magányos város egy változatos, színes, mégis búskomor esszékötet a magányról (hiszen a fejezetek nem minden esetben kapcsolódnak szorosan egymáshoz). Gyakran késztet reflektálásra, és semmiképp sem ajánlott kapkodva olvasni: érdemes a bemutatott műalkotásokat elsőkézből is megismerni, már amennyire ez Magyarországról lehetséges (köszi, Google). A végére érve tudományos jellegzetességei ellenére sem lesz információ-túladagolásunk a kötettől: a kíváncsiak kedvükre böngészhetik a már említett irodalomjegyzéket, a többi olvasó pedig egy kiadós, az írónővel lefolytatott beszélgetéssel, egy közös elmélkedéssel lesz gazdagabb.