Michael Ondaatje: A háború fényei

Bevezetésként mindenképpen el kell mondanom, hogy a tamil és holland felmenőkkel rendelkező, Srí Lankán született, ám évtizedek óta Kanadában élő sztárszerző, Michael Ondaatje eddig egyáltalán nem tartozott a kedvenc íróim közé. Ugyanis hiába olvastam el, és tartottam összességében nagyra az őt világhírűvé tevő Az angol beteget (melyet nemrégiben az elmúlt 50 év legjobb Booker-díjas alkotásának is megválasztottak), vagy egy másik, minden bizonnyal kevésbé ismert könyvét, az Anil és a csontvázat, azonban megkedvelni mégsem tudtam az egzotikus hátterű szerzőt. Az érdemeit mindenképpen el kellett és el tudtam ismerni, de valahogy mindig is távol maradt tőlem ábrázolásmódjának darabosságával és szétrobbantott, linearitást csak nyomokban tartalmazó szerkezeteivel. Valahogy a rám gyakorolt hatása is ilyen volt: gyors, impulzív, fellángoló, ám hamar elenyésző. Eddig – mivel legutóbbi könyve, a szintén Booker-díjra jelölt A háború fényei olyan elementáris erővel hatott rám, mint csak kevesen.

Minden bizonnyal nem meglepő a szerzőt ismerőknek, hogy ezúttal is a múlt rekonstruálása (rekonstruálhatósága) kerül a középpontba, ám meglepő módon itt jóval összefüggőbbek az emlékképek, mint a korábbiakban. Ráadásul ezúttal nem a töredezett szerkezet hordozza magában a bizonytalanságot, hanem a patikamérlegen adagolt írói lelemény és az a bámulatos ütemérzék, amivel elénk tárja az újra és újra minden korábban gondoltat megváltoztató új információk garmadáját.

Ahogy mondani szokás, már rögtön az első lapokon berántja magához az olvasót a szöveg: a második világháború után egy kedélyes házaspár közli tizenéves gyermekeivel, hogy ők bizony egy évre külföldre költöznek, a két testvért pedig egy korábban sosem látott idegen gondjaira bízzák – legyenek jók és írjanak sokat. Persze rögtön feltesszük magunkban a kérdést, hogy milyen szülők ezek, és vajon mi áll a háttérben? Ám ahelyett, hogy választ kapnánk, egyre csak sorakoznak a további kérdések, ahogy elmerülünk abban a történetben, melyet a fiatalabbik testvér, Nathaniel előadásában olvashatunk.

A könyv első része hihetetlenül erős atmoszférával rendelkezik, Ondaatje tökéletesen jeleníti meg a világháború sokkja után ébredező Londont, amelyben az élet még nem zökkent vissza a normális kerékvágásban, és amelyet szinte ellepnek azok a félvilági alakok, akik hosszabb-rövidebb ideig megfordulnak a testvérek életében. Ez a rész – sokáig úgy tűnik – „mindössze” egy ragyogóan megragadott felnövéstörténet, amiben egy fiú lassan férfivá érik, miközben kisebb-nagyobb jelentőségű események történnek vele, ám, hogy ez mekkora tévedés, csak a következő egységben válik világossá.

A második rész ugyanis azonnal kirántja a lábunk alól a talajt. Rájövünk arra, hogy már az első részben is minden jóval bonyolultabb, mint sejthettük, hogy semmi sem az, aminek elsőre látszik, és arra is, hogy nem volt véletlen szinte egyetlen apró részlet vagy történés sem, mindennek szerepe és célja van egy nagyobb kirakósban, amit az új információk birtokában kezdünk el egymáshoz illeszteni. Ekkor válik világossá, hogy az elbeszélőnk nemcsak egy szimpla történetet mond el, hanem mindezzel célja van, ráadásul nem mindennapi források is a rendelkezésére állnak. Aztán, amikor azt érezzük, hogy jó, már világosak az összefüggések, a Srí Lanka-i a harmadik részben megint csavar egyet a dolgokon, és megint újabb fénytörésben látunk sok mindent…

Most úgy érezem, hogy A háború fényei az elmúlt pár év egyik legerősebb kötete, amely nemcsak az emlékezet működéséről és annak bizonytalanságáról, valamint az azt előhívni szándékozó emberek céljainak, vágyainak torzító hatásairól szól, de az egyik legjobb történet a világháborúk utáni sorsokról is. Olyan emberek sorsáról, akik bár túlélték a világégést, de az életük örökre vakvágányra futott, és olyan emberekéről is, akik be vannak zárva a maguk kis világába, hogy onnan kitörve is legfeljebb egy újabb börtönbe jussanak el. Ha nem mondtam volna, Ondaatje egy zseni.