Újrakiadások: Örök álom / Titokzatos folyó

Manapság annyi újdonságot vehetünk kézbe, hogy sokszor alig-alig jut idő felfedezni régebbi kincseket. Pedig miközben egymás után záporoznak a legfrissebb kiadványok és sorra kapjuk a külföldi szenzációkat, az adott évben listavezető műveket, nem szabad elfeledkeznünk azokról az alkotásokról sem, amik nem először jelennek meg itthon. Újrakiadások rovatunkban ezekre az esetlegesen elsikkadó kötetekre szeretnénk fókuszálni, és bemutatni, hogy miért is lehetnek második-harmadik-sokadik kiadásuk után is még mindig érdekesek ezek a könyvek.

Raymond Chandler: Örök álom

(21. Század Kiadó, fordította Lengyel Péter)

Raymond Chandlert és magándetektívét, Philip Marlowe-t, nem hiszem, hogy bárkinek is be kellene mutatni, aki nagyjából otthon van a krimik világában. Az első Marlowe-regény, az Örök álom immár legalább hatodik kiadását éli (először Hosszú álom címen jelent ugyanis meg), okkal kerül újra és újra elő, ha valamely kiadó klasszikus krimik bemutatásába kezd. Pedig azóta minden bizonnyal írtak már „keményebb” művet, létezik fordulatosabb cselekményű és lélektanilag összetettebb karaktereket ábrázoló könyv is, mégis, Marlowe annyira kultikus figura, hogy lehetetlen (és persze nem is érdemes) elkerülni, ha valaki a zsáner mélyebb megismerését tűzte ki maga elé.

Muszáj azonnal hozzátennem: teljesen megérdemelt ennek a sorozatnak a népszerűsége – az Örök álom szokatlanul összefonódó és csak lassan összeálló rejtélye a tapasztalt krimiolvasóknak is rejthet elég izgalmat magában (már csak azért is, mert nem csupán az marad homályban egészen a legvégéig, hogy ki és miért követett el valamit, de az is, hogy valójában mi a regény fő rejtélye), Marlowe alakja pedig annyira tökéletes, hogy muszáj odafigyelni minden mondatára. Számomra a legmeglepőbb ugyanis épp az volt, hogy közel nyolcvan évvel a megírása után is mennyire erős tudott maradni maga a regényszöveg.

Ugyan a fordítás egyes fordulatai fölött kicsit mintha már eljárt volna az idő, de a próza velejét adó párbeszédek olyan hatásosak, hogy már csak ezeket ízlelgetni is hatalmas élmény. Ahogy Marlowe a maga macsós, de mégis érzékeny stílusában beszélget a szereplőkkel, vitatkozik, próbál meggyőző vagy épp irányító lenni, ahogy finom utalások alapján próbálja kibogozni, hogy ki mit tud és ebből mit árul el neki – egyszerűen fenomenális. Úgy érzem, a későbbi hardboiled regények többsége nem ennyire párbeszédalapú: talán csak Elmore Leonard jut eszembe a kortárs szerzők közül, akinél legalább ennyire fontos minden beszélgetés (a párhuzamot tovább erősíti szerintem a hősalakjaik hasonlósága is – Raylan Givens mintha csak egy modern vidéki Marlowe lenne).

Az Örök álom esetében tehát nem egy olyan klasszikusról van szó, amit „csak” azért érdemes olvasni, mert klasszikus – Chandler a mai napig tud hatásos és szórakoztató élménnyel szolgálni. Akit eddig esetleg elkerült, annak azt javaslom, adjon egy esélyt Philip Marlowe-nak: biztos vagyok benne, hogy mást is le fog venni a lábáról.

Dennis Lehane: Titokzatos folyó

(Agave Könyvek, fordította Pék Zoltán)

Ha valaha is érvelnem kellene az újrakiadások létjogosultsága mellett, biztosan Dennis Lehane-nel és a Titokzatos folyóval kezdeném. Még 2017 legelején olvastam az első Lehane-regényemet, Az éjszaka törvényét, ami ugyan érdekes volt, de nem annyira, hogy azonnal antikváriumokon keresztül kutassam a szerző korábban kiadott alkotásait. Valószínűleg itt véget is ért volna a történet, ha nem kerül a kezembe tavaly az először 2004-ben megjelent Titokzatos folyó újrakiadása, ami viszont egyszerűen letaglózott, annyira nagy hatással volt rám.

Bár egy gyilkossági ügy körül bonyolódik a cselekmény, valójában ez sokkal inkább három férfi, Sean, Jimmy és Dave regénye – akiknek az élete a gyerekkoruktól kezdődően összefonódik. Talán mondanom sem kell, hogy nem a legvidámabb módon, ráadásul rajtuk keresztül megismerjük Bostonnak a lecsúszás szélén egyensúlyozó munkásrétegét, melyből épp olyan könnyen kerülhet ki rendőr, mint agyafúrt betörő. Lehane kellemetlenül mélyre vág ezeknek a figuráknak a lelkében, olyan traumákat, olyan élményeket boncolva, melyek minden bizonnyal generációkat határoztak meg. Olyan kérdések szinte már másodlagosak, mint hogy mit is ér a becsület vagy hogy mit jelent jót tenni – Lehane-nél az sem egyértelmű, hogy lehet-e egyáltalán jót cselekedni.

Haladunk előre a gyilkos nyomában, egyre kényelmetlenebb a feszültség, egyre gyorsabban pörögnek az oldalak az izgalomnak köszönhetően, de közben azt vesszük észre magunkon, hogy menthetetlenül beszippantott ez a légkör. Már nem látjuk olyan tisztán a feketét és a fehéret, elmosódott az erkölcs határa: mindenki egyfajta általános szürkeségben él, gyarlón, de maga előtt mégis mindent igazolva. Ezt jelentené embernek lenni? Sötét Lehane világképe, érezhetően nagyon otthon érzi magát a bűnös lélek boncolása közben, ami miatt az utolsó oldalak után is még sokáig velünk marad a regénye.

Nincs feloldozás, még azután sem, hogy rájöttünk a rejtély megoldására. Csak nézünk magunk elé, reménykedünk, hogy találunk még élénk színt ebben a szürke világban, hogy létezhet valami más, valami jobb, mint az esőáztatta Boston. Húsba vágó, egészen megterhelő élmény a Titokzatos folyót olvasni – akit hozzám hasonlóan elkerült az első kiadásánál, annak még van esélye felzárkózni a Lehane-életműben.