Főkép

Bár sokan az egész skandináv irodalmat az utóbbi időkben mindenfelé taroló és hihetetlenül népszerű krimijeikkel azonosítják, de én mégsem a csavaros bűnügyi történeteik, hanem a gyakran elhallgatásokkal teli és a létezést a maga valójában megfogni igyekvő regényeik miatt szerettem meg őket. Ebbe a sorba tökéletesen beillik az idehaza viszonylag ismeretlen és éppen a most tárgyalt könyve miatt még az IMPAC Dublin Literary Award szűkített listájára is bejutó Roy Jacobsen 2013-as műve, A láthatatlanok is.

 

Ez a könyv a Barroy-család és az általuk lakott Barroya-sziget története, ami bár lehet, hogy a lehető legminimalistábban van tálalva gyakorlatilag minden szinten (legyen az a nyelvezet, a történet vagy az olvasókkal megosztott információk), de, ahogy egy jó skandináv regénynél megszokhattuk, a sivár felszín alatt épp akkora gazdagság és sokszínűség van, mint a szigetet körbevevő hideg és nyughatatlan tenger alatti élővilágban.

 

Maga a szöveg 53, alig négy-öt oldalas fejezetre tagolódik, melyek az itt élők roppant küzdelmes életének egy-egy lényeges-lényegtelen momentumát vagy főbb fordulópontját ragadják meg. Már az elején rájövünk, hogy (az akkor még) a család legfiatalabb tagja, Ingrid lesz a legfontosabb szereplőnk. Az ő öntudatra ébredését követhetjük nyomon az első oldalakon, miközben még ebben a minimalizmusban is hihetetlen nagy erővel jeleníti meg Jacobsen magát a szigetet, annak élővilágát és az itt boldogulni kívánó család mindennapjait - hamar rájövünk, hogy a sziget itt jóval többet jelent, mint egy kopár szikladarabot a szinte mindig háborgó tenger közepén. A sziget egyenlő az egész világgal, egyszerre jelent mindent: otthont, gyermekkort, börtönt, menedéket. Hiszen itt is megvan mindaz, amiért érdemes élni vagy ami elől érdemes lenne elmenekülni: szerelem és összetartozás, gyűlölet és szenvedés, öröm és bánat, élet és halál a maga értelmetlenségében, megmagyarázhatatlanságában és kiismerhetetlenségében.

 

Jacobsen nem bánik kesztyűs kézzel a szereplőivel, és végig olyan realista-naturalista prózát kapunk, melyet gond nélkül el tudunk fogadni valóságként. Itt eltelhetnek évek úgy, hogy nem történik semmi lényeges, majd történhet meg egy-egy olyan esemény, ami aztán visszafordíthatatlanul kihat az ember egész életére, sőt, bármelyik szereplő létezése véget érhet olyan váratlanul, mint ahogy lecsap egy őszi vihar a Sarkvidék felől a védtelen szigetre. Bár alig van párbeszéd, és alig tudunk meg valamit a szereplők múltjából – a legtöbb dolgot csak egy-egy elharapott szóból –, és ráadásul alig van cselekmény is, de mégis minden figura plasztikus, élő, hihető. És a hosszadalmas munkaleírások – legyen az a halászat, egy víztároló vagy egy móló építése – egy pillanatig sem válik unalmassá ebben a gyakran brutális, ám gyönyörű északi vadonban.

 

Aki szereti ezt a fajta minimalista, északi stílust, amit Jacobsen képvisel, annak telitalálat lehet ez a kötet. Aki nem egy csavaros történetet vagy indázó-kreatív szóvirágokat vár, hanem a nyers és kőkemény valóságot a lehető legegyszerűbb szavakkal leírva, az is élvezni fogja. Engem az, ahogy a norvég vezeti a történetet, és ahogy megjeleníti ezt a kőkemény és mára már lényegében eltűnt létformát (gyakorlatilag önfentartó halászat és gazdálkodás egy alig félnégyzetkilométeres szigeten), leginkább Oravecz Imre Ondrok gödre trilógiájára emlékeztet, még akkor is, ha annál azért jóval kopárabb, minimalistább és rövidebb is. Természetesen ezért is bízok benne, hogy az azóta elkészült két folytatást is minél hamarabb kézbe vehetjük magyarul, ugyanis A láthatatlanok is trilógiává bővült az utóbbi pár évben. Ehhez persze az is szükséges, hogy minél többen olvassák el a Barroy-család történetét.