Főkép

„Kevés olyan karakter van a Star Wars mellékszereplőkkel igencsak terhelt világában, aki számomra érdektelenebb lenne, mint Han Solo” – írtam tavaly az önálló Solo film kapcsán, ami rögtön elég pontosan belövi, hogy milyen keveset vártam Solo saját képregényétől. El is határoztam, hogy ha már el tud kapni a hangulat, ha már lesz benne felfedezni való, ha már legalább a sztori van annyira jópofa, hogy szórakoztasson, akkor nem fogok panaszkodni, elvégre nálam nagyjából ennyi a maximum, amit egy Han Solo képregény el tud érni, legalábbis az előzetes elképzeléseim szerint. Aztán jött Marjorie Liu és meglepett.


Liu nem vállalta túl magát: az öt füzet „mindössze” egy küldetés története. Leia hercegnő azzal bízza meg a csempészt, hogy szedje össze a Lázadás pár informátorát, hiszen úgy tűnik, hogy valaki elárulta őket. Nehezítés, hogy a Birodalom fennhatósága alatt lévő bolygókra kell mennie, méghozzá úgy, hogy sem a Birodalom, sem a lázadók közé befurakodott áruló nem jön rá, miért is jár arra a hírhedt Han Solo. Ezért benevezik a galaxis egyik legnagyobb csillagközi versenyére, a Sárkányűr-futamra – Solónak nem kell mást tennie, mint a megállókban felszednie az informátorokat... és közben lehetőleg nem felrobbanni a döbbenetesen veszélyes verseny egyik szakaszán sem.


Bár eredetileg azt hittem, hogy Solo küldetése több izgalmat fog tartogatni, az végül meglepően egyszerűen és kiszámíthatóan haladt végig az útján (egyes pontokon kissé el is nagyolva a szereplők bemutatását és a történéseket) – mintha Solóhoz hasonlóan Liu is csak „kötelességből” foglalkozott volna a Lázadó informátorok kimenekítésével, és ami valójában érdekelte volna, az maga a verseny. Abba ugyanis érezhetően próbált minél több ötletet és érdekességet belevinni – legyen szó Loo Re Anno figurájáról, a futam egyes szakaszainak kihívásairól, a pilóták egymás közötti dinamikájáról, a különböző fajok és gondolkodásmódok egymásra hatásáról vagy akár a versenyelvekről –, ami így valóban egyedi tudott lenni.


A versenyen keresztül ráadásul mélyebb betekintést nyerhettünk Han Solo személyiségébe – és talán ez az aspektusa a képregények az, ami miatt ennyire élveztem olvasni. Végre nem csak általánosságokat és sablonos félmondatokat hallunk tőle, hanem tetteiben, viselkedésében látjuk, hogy milyen ember is valójában. Már a képregény nyitánya, amelyben nem igazán akar elfogadni veszélyesnek vagy morálisan megkérdőjelezhetőnek tűnő megbízásokat, előrevetíti, hogy merre fogunk továbbhaladni, amit aztán csak tovább erősít azzal, hogyan viselkedik a verseny közben, a birodalmiak megjelenésekor vagy az egész futam legvégén. És a folyamatos narrálásnak köszönhetően tényleg megértjük, milyen elvek mentén próbál élni, hogyan viszonyul a kalandhoz vagy épp a Lázadáshoz – hogy mi is rejtőzik a vagány, csak magával törődő csempész álarca mögött.


A kötet Lee Bermejo borítójával jelent meg, ami remélhetőleg mást nem vezetett félre, noha én bedőltem neki, és azt hittem, ehhez hasonló vizualitás lesz jellemző az egész minisorozatban. Ehhez képest az illusztrátor Mark Brooks, aki egyébként kifejezetten tetszetős képeket készít, csak kissé más stílusban, mint Bermejo (bár nem a legelső az egyetlen borító, ami nagyon szép, de eltérő a beltartalom rajzaitól). Brooks alkotásai szerintem főleg a részleteik miatt érdekesek: sok panel tele van egzotikus fajokkal, különös űrhajókkal és hasonló objektumokkal, amik akkor is adnak néznivalót, ha a figurák annyira nem tetszenének – Solo arca speciel egyedi átmenetet képez Harrison Ford és Alden Ehrenreich között...


Ugyanakkor most látványosan probléma volt, hogy a magyar kiadás nem követi az eredetit a páros és páratlan oldalak elrendezésében, pedig ez is tovább növelné a kötet vizuális hatását. Eredetileg úgy tervezik meg a képregényt, hogy rögzítik, melyik oldalpár van egymás mellett, így tudnak olyan megoldásokat csinálni, mint a futam „órás” szakaszában, amikor a két oldal valójában egy képet alkot, vagy az egyik oldalról a másikra csúszik át félig egy panel, esetleg hasonló elrendezésű két egymás melletti oldal... ezek viszont elvesznek, ha nem a megfelelő oldalon kezdik az aktuális kiadást. Bízom benne, hogy a jövőben erre nagyobb figyelmet fordít a kiadó, hiszen maga a képregény abszolút megéri a rászánt időt – különösen, ha hozzám hasonlóan más is kételkedett abban, hogy Han Solo lehet még izgalmas karakter. Marjorie Liu bebizonyította, hogy nagyon is lehet.