Főkép

Rendszeresen szoktam figyelni több nemzetközi irodalmi díj jelöltjeit is, hogy napi szinten tisztában legyek azzal, kik azok az írók, akik még nincsenek jelen idehaza, de akikre érdemes lesz majd odafigyelni, ha egyszer magyarul is megjelenik tőlük valami. Ilyen díj az IMPAC Dublin Literary Award, amire idén jelölték többek között – mégpedig már a szűkített listára – a nálunk totálisan ismeretlen ír szerzőt, Eimear McBride-ot is. Így amikor megtudtam, hogy az Athenaeum kiadja tőle pontosan azt a regényt, a Kisbohémeket, ami miatt a listára került, egy pillanatig sem haboztam, hogy belevágjak-e. Hogy tetszett, szerettem-e? Fogós kérdés, de elöljáróban annyit, hogy biztos vagyok benne, ez a könyv az idei év egyik legfurcsább, ám egyben legkülönlegesebb kötete is.

 

Mert tényleg egészen furcsa és szürreális érzés volt olvasni az első oldalakat. Lassan haladtam vele, megálltam, visszalapoztam, újrakezdtem. Próbáltam értelmet keresni benne, vagy egyáltalán rájönni arra, hogy mi is akar ez lenni: „Én itt tovább. Autók tovább. Alaplé, fénytöréssel. Feltárul a város háta. Itt lenni, mert itt csíp az élet, itt kezdődök.” És így tovább… Eleinte abban sem voltam biztos, hogy akarom-e én ezt erőltetni, vagy több időt szánni rá, de aztán egyszer csak működni kezdett, és húzott magával. Ebben a furcsa előadásmódban kezdtem el látni azt a világot, amit a 18 éves, frissen Londonba került, Írországban felnövő színinövendék narrátorunk érez maga körül.

 

Ekkor már nem zavart annyira, hogy ebben a szövegtengerben aztán minden összefolyik: a gondolatok, a benyomások, a képzelet és a fantázia, a párbeszédek (számtalanszor bizonytalanodtam el, hogy ezt most ki mondta kinek?). Meg persze a furcsa, nem létező, máshol nem használt, olykor költői, olykor nyakatekert vagy éppen roppant idétlenül hangzó szavak tömkelege sem volt már olyan idegen és érthetetlen ezen a 358 oldalon, amit mindössze egy bő hatvan oldalas, jóval hagyományosabb narrációval előadott monológ szakít meg a regény közepe táján. 

 

És hogy mi is van a sokáig sem magát, sem a környezetét megnevezni nem kívánó fiatal lány világában? Semmi olyan, ami ne lenne ismerős más regényekből. Narrátorunk a ’90-es évek közepén érkezik meg Londonba, hogy ott iskolája elvégzése után színésznő lehessen, és könnyebben boldoguljon az életben, körülötte pedig ott kavarog a hol csodás, hol szörnyű, hol szép, hol ocsmány metropolisz a maga átláthatatlanságában és kiismerhetetlenségében, miközben a tizenéves lánynak még a saját szüzességének terhével is meg kell küzdenie ebben az új világban. Persze, ahogy egyre jobban beilleszkedik ebbe az életbe, amit nagyjából a szex, drog, rock ’n’ roll fémjelez (úgy tűnik, hogy ez a trió örök), persze akad egy jóképű, ám némileg idősebb lovag, aki bevezeti a felnőtt lét és a szexualitás világába.

 

Ez az igen furcsa narráció egyszerre viszi magával és nyomja agyon a történetet, mert egy ilyen szövegrengetegben a szavakon, szókapcsolatokon, szójátékokon kívül nehéz másra figyelni. Ami nem is feltétlen baj, mert a sztori tényleg nem különösebben bonyolult vagy csavaros (ám így is elvisz két sérült ember lelke mélyéig), és az események java része többnyire a szeretkezések leírása, na meg az azt megelőző vagy azt követő beszélgetések szilánkjai. És itt nyomatékosan kell hangsúlyozom, hogy virágos-rózsaszín borító ide vagy oda, de ez a könyv csak és kizárólag (nem túl érzékeny lelkületű) felnőtteknek szól, hisz az explicit szexjeleneteken túl még rengeteg erőszak, aberráció és lelki sérülés is jelenik meg a könyv lapjain.

 

Egyértelmű, hogy Eimear McBride kötete az év egyik legkülönlegesebb és legfurcsább alkotása, amiben nem a történet a lényeg, hanem az, hogy amit olvasunk, az igazából líra, és ami ha nem „faltól falig” íródna, akkor bizony elmenne egy több ezer oldalas versnek is, hisz itt az érzések, benyomások, lelkiállapotok a lényegesek, na meg a nyelv, ami hol kopog, hol facsarodik, hol szóvirágokat, hol vadhajtásokat terem, miközben az olvasó egy nagy levegővétel után elmerül a sokszor még rímekbe is váltó szöveg mélységeiben. Szeretném azt is nyomatékosítani, hogy ehhez a könyvhöz sok nyitottság, sok türelem és sok energia szükséges, de ha belevágtok, akkor egy olyan könyvet tudhattok a magatokénak, amilyennel még nagy valószínűséggel sehol máshol nem találkozhattatok. A fordító, N. Kiss Zsuzsa előtt meg le a kalappal!