Charles J. Tibbits: Angol és skót népmesék és legendák

 „Azt mondják, a bagoly egy pék leánya volt. Uramisten! Tudjuk, mik vagyunk, de nem tudjuk ám, mivé lehetünk.” – mondja a megtébolyodott Ophélia Shakespeare Hamlet című drámájának IV. felvonásában. Egészen két héttel ezelőttig fogalmam sem volt, mire célozhat. Ekkor azonban megismerkedhettem egy különleges könyvvel, s elolvashattam A pék leánya című angol (bár walesi mondából eredő) mesét, amely így fejeződött be: „Amikor az öregasszony, aki valójában egy tündér volt, látta, hogy a lány nem fog engedni, és mivel jól tudta, hogy korábban is folyamatosan rászedte, köpenye alól egy botot húzott elő, amivel leheletfinomsággal megérintette a lányt. Ekkor aztán csodálatos dolog történt: a pék lánya bagollyá változott, körbe-körberepkedett a szobában, majd kirepült az ajtón, s azóta sem látta senki.” (46-47.)

Charles J. Tibbits Angol és skót népmesék és legendák című könyve még sok-sok ilyen és ehhez hasonló meglepetést okozott nekem. Az első dolog azonban, amit kézbe véve éreztem, a meglepődés volt: hát igen, ilyenek ezek az angolok. Mindig mindent másképpen csinálnak... Miközben ugyanis Németföldön a Grimm-testvérek gyűjtögették szorgalmasan a „gyermek- és családi mesék”-et, amelynek két kötetét 1812-15-ben jelentették meg először, Franciaországban pedig már 1697-től olvasható volt a Lúdanyó meséi, Charles Perrault klasszikussá nemesedett mesegyűjteménye – Nagy-Britanniában, mint kiderült, semmi ilyesmi nem történt. A britek (angolok) nem lelkesedtek romantikus nacionalizmussal eredeti népi kultúrájukért, nem járták jegyzőfüzettel az angol vidéket: helyette sokkal inkább a 19. századi nagy klasszikusok, Walter Scott, Alfred Tennyson vagy Robert Burns népi-balladai-mesés munkáit olvasták nagy-nagy lelkesedéssel.

Mire végül 1878-ban megalakult a londoni Néprajzi Társaság, már lejárt az ideje az eredeti, népi mesekincs begyűjtésének: a csodálatosan iparosodó és városiasodó angol társadalom mintegy nyolcvan százaléka eddigre teljesen elszakadt a vidéki, paraszti múlttól. A mesegyűjtőknek tehát egészen más utat kellett találniuk. S találtak is: Angliában ugyanis olyasmi történet a népmesékkel, ami Európában viszont nemigen. Már a 18-19. században „sztorivá”, népkönyvvé, népszerű ponyvaregénnyé írták át őket, és buzgón ki is nyomtatták.

Amikor tehát Charles John Tibbits (1861-1935), aki jó ideje foglalkozott mesegyűjtéssel és kiadással, legyen szó a skandináv, orosz, indián vagy ír legendákról, mondákról és mesékről, megjelentette Angol és skót népmesék és legendák című könyvét, 57 mesével, ebbe beleillesztett olyan, csak ebben a formában fennmaradt változatokat, amelyeket egy-egy kiadó, szerkesztő már bőséggel átformált a szintén klasszikus és népszerű lovagregények, Artúr-történetek, Robin Hood-balladák és társaik stílusában. Így – még ha van is ismert európai, német, francia stb. meseváltozatuk, amelyet egy magyar olvasó már ismerhet – a kötetben szereplő magyarra fordított mesék mindig meglepnek sajátos nyelvezetükkel és fordulataikkal.

Ilyen például Jack (Jankó) és az égig érő paszuly története, amelyben a hős a csodálatos babszemekből kinövő paszuly segítségével feljut a felhők közé, az óriás birodalmába, akit háromszor csap be és rabol meg, majd hazatérve, s kivágva a paszulyt, gazdagon, boldogan él az óriás kincseivel és csodahárfájával, míg meg nem hal. A sztori angol, 1810-ben, füzetben kiadott változatából azonban csodálatos előtörténet derül ki. Alfred (Nagy Alfréd) király idején él a lusta Jack, ám nem akárkitől kapja a babszemeket: egy jótündértől, őrangyalától, aki a sors tévedését szeretné jóvátenni. Jack ugyanis nemesi származású, apját a gonosz, álnok óriás gyilkolta meg, s a tündér ahhoz akarja hozzásegíteni a fiút, hogy bosszút állhasson rajta. Így lesz a lajhártermészetű parasztfiú égjárásából fordulatos családtörténet, amelyben a paszulymászó Jack előkelő, nemes, kiváló hősként fejezi be a kalandjait.

Biztosan sokan ismerik Hammas Jutka meséjét is, amelyet Benedek Elek dolgozott át magyarra. Benne a leányból lett királyné szörnyű munkát kap a férjétől: hihetetlen mennyiségű kendert kellene megfonnia, de azt sem tudja, miként kezdjen hozzá. Egyszercsak jelentkezik nála egy törpe, azzal, hogy megfonja, ami kender van, de ha elkészült, magával viszi szegény királynét, hacsak az ki nem találja az ő titkos nevét. Mivel szerencsére Tirpe-törpe Gyurka saját nevét dudorászva fonogat, Jutkának végül mégsem kell hozzámennie. Sőt, férje is megtiltja neki a további fonást, szembesülve azzal, hogy néhány fonó asszony arca szörnyen eltorzult a kender nyálazásától... Gyerekként nagyon szerettem ezt a mesét: nem kis meglepődéssel olvastam tehát a skót változatát A bájos arc címen, amelyben nem egy törpe van, hanem hat kicsi asszony, nem királyi pár, csak egy nemes uraság és a felesége a főszereplő, s a történet egy része a varázslatos barlangban játszódik, amely egy kisebb kő alatt jelenik meg, amikor a bánatos feleség felemeli azt... Az is észrevehető, hogy mintha e begyűjtött mesében lenne egy kis hiány: megtudjuk Bájos-arcú nevét (illetve, hogy mint a hat parányi, zöldruhás asszonykát így hívják…): de a szegény feleség később nem kezd semmit ezzel az információval. A skót mese befejezése azonban sokkal logikusabb a magyarénál, mivel ebben a dőre férj az apró fonóasszonykák elcsúfult arcát látva tér jobb belátásra, s tiltja el feleségét mindörökre az ilyen munkáktól: a Benedek Elek feldolgozta kontinentális változatban a néhány csúf asszony csak úgy előkerül valahonnan a történet végére, hiszen ott a törpe a fonómester...

De találkozni a kötetben kísértetekkel, a fej nélküli lovassal (pontosabban egy kísértethintóval és több rettenetes, fejetlen lovas kísérőjével), a tündérek csodakelyhével, a sellőfeleséggel, a tavistocki boszorkánnyal, a bogandorani bogléval (aki egy kobold), s elénk lép Óriásölő Jack is, akinek a kötetben olvasható lovagi kalandjait a londoni Aldermary templom udvarában osztogatták egy kis füzetben 1780 körül…

A Kiss Sándor fordította kötet inkább az érdeklődő felnőtteknek szól, akik legalább annyira élvezhetik, mintha A Szilmarilok hagyományait vagy egy középkori lovageposzt vennének a kezükbe. De akár a mesélő felnőttnek is ötletet adhat: vajon mit szólna a gyerekünk, ha legközelebb a lambtoni sárkányról mesélnénk neki? Néha különlegességeket is érdemes olvasni: ez a kötet pedig igazi kuriózum!