Főkép

Ha van olyan szerző, akinek gyakorlatilag minden egyes műve azonos színvonalon íródott – és ráadásul ezen a színvonalon a világelitet értem –, és akiben nem igazán lehet csalódni, az Per Petterson. Legújabb hazai megjelenése, az Irány Szibéria egy hajszállal sem marad el a három korábbitól, hisz ezúttal is egy rendkívül jól felépített, sallangmentes és fojtogató darabot olvashatunk a sokszoros díjnyertes norvég szerző tollából.

 

Az író élettörténetét tekintve nem csoda, hogy ezúttal is ilyen élességgel képes ábrázolni a visszavonhatatlant, hisz ez a korai kötet még csak pár évvel a Petterson életét kettétörő komptragédia után (melyben szülei, testvére és egy unokatestvére is életét vesztette) született meg. A cím, az Irány Szibéria, az elbeszélőnk gyermekkori vágyára utal, aki egy kis dán településen arról álmodozott, hogy egy szép napon, felnőttként bizony végigutazik a transzszibériai vasúton, és felfedezi az orosz tajgát, hogy ez az élménye az élete fénypontja legyen. Ám gyerekként még természetesen nem tudott azzal mit kezdeni, hogy a Szibéria szó kapcsán sokaknak a szovjet kényszermunkatáborok jutnak az eszébe, mint ahogy azzal sem, hogy az élete érdemben pár év múlva úgy is véget érhet, hogy közben nem hal meg.

 

Elbeszélőnk igazi sodródó figura, aki bár többször kinyilvánítja, hogy megvan a maga külön, szabad akarata, de többnyire mégis azt teszi, amit a rajongva szeretett bátyja kíván. A mű központi témájában a kettejük némileg furcsa, ám hihetetlenül mély kapcsolata áll, amelyet néhány (zömében) hétköznapi jelenetben olyan élességgel képes bemutatni a norvég, mint csak nagyon kevesen a kortárs irodalomban.

 

Jesper mindig tudja, mit akar, mindig megtalálja a helyét és folyamatosan feszegeti a határait – a befagyott tengeren való korcsolyázástól kezdve a megszálló nácikkal szembeni ellenállásig a világháborúban –, míg a nála két évvel fiatalabb húga csak az imádott bátyja mellett tudja értelmezni saját életét.

 

Ahogy a korábbiakban, úgy itt is egy elhallgatásokkal, elfojtásokkal és hiányokkal teli regénnyel állunk szemben, és ahogy eddig, úgy a lényeg most is a sorok között bújik meg. Véleményem szerint a szerző még talán sosem ábrázolta ilyen erőteljesen a szeretett személy elvesztése utáni élet ürességét és értelmetlenségét – hihetetlen pontossággal képes megjeleníteni a történet végére egymáshoz alig kapcsolódó és széteső lírai leírások láncával.

 

Petterson könyvét valószínűleg nem lehet majd nem szeretni, legyen szó a plasztikus karakterábrázolásról, a többnyire semmi különöset nem tartalmazó, ám mégis az olvasóba égő epizódokról, a mindent belengő gyászról és melankóliáról vagy épp a végtelenül letisztult és gyönyörű nyelvezetről (olvasás előtt eléggé meglepődtem, hogy nem a szokott „magyar hang”, Földényi Júlia a fordító, ám Patat Bence kifogástalan munkát végzett). Végül, hadd legyen egy kérésem a kiadó felé: ne kelljen mindig három évet várni az új Petterson-kötetre, hiszen a norvég szerzőnek ott a helye minden irodalomszerető polcán. Köszönöm!