Az Úr hangja

Különös dolog az adaptáció. Az a rendező, forgatókönyvíró, aki egy ismert regényt akar filmre adaptálni, már azelőtt céltáblává válik, hogy akár az első előzetes megjelenne a filmjéről. Legyen bármennyire nagynevű filmes, kétszer olyan nehéz megfelelnie a várakozásoknak azok szemében, akik ismerik és szeretik az alapművet. A helyzetet pedig bonyolítja, hogy az adaptáció nem egyenlő a szolgai másolással, még ha könnyen is hihetjük ezt laikusként. Egy könyvet lehet majdnem teljesen átültetni filmre, de lehet csak az alaptémáját, a történetének a keretét, szereplőit átemelni, hogy a filmesek saját történettel, gondolatokkal töltsék meg azt. Pálfi György a közkedvelt lengyel sci-fi író, Stanisław Lem regényét, Az Úr hangját vette elő, hogy elmesélje saját történetét egy férfiről, aki az apját keresi, pedig valójában inkább saját magát kellene megtalálnia a világ káoszában.

Nem ez az első eset egyébként, hogy Lemet adaptálnak magyarok. Rajnai András, aki a magyar sci-fi filmkészítés úttörője és valószínűleg a legnagyobb alakja, mára már legendás Pirx pilóta kalandjai tévésorozatával vált híressé, de majd tíz éve a Pater Sparrow néven alkotó forgatókönyvíró-rendező Lem Az emberiség egy perce című műve alapján forgatta le az 1-et. Holott a sci-fi rajongók közvélekedése szerint Lem művei „megfilmesíthetetlenek”, nem lehet őket „rendesen” filmre vinni. Ez talán csak Tarkovszkijnak sikerült a Solarisszal, de persze Lem azt a filmet sem szerette.

Viszont nincsen olyan, hogy megfilmesíthetetlen mű. Mindent filmre lehet vinni, ugyanis annak nem kell szóról szóra ragaszkodnia az alapjához. Az Úr hangja is csak alapfelállásában kapcsolódik Lem eredetijéhez, olyan, mintha egyfajta folytatását látnánk. Horváth Péter (Polgár Csaba) azért érkezik az Egyesült Államokba a barátnőjével, mert egy titkos katonai összeesküvésről készült dokumentumfilmben felismerte harminc éve disszidált matematikus édesapját, akiről se ő, se kerekes székes testvére nem tud semmit. Péter híradóbejátszásokon, véletleneken és öreg tudósok ködös beszámolóin át kutatja apját.

Pálfit én az egyik legegyedibb rendezőnek tartom ma Magyarországon. A Taxidermia, a Hukkle vagy a Szabadesés izgalmasak, szokatlanok, meghökkentőek. Éppen ezért szavaztam bizalmat, amikor megtudtam, hogy Lem korántsem szokványos regényét viszi filmre – és pont ezért csalódtam nagyon Az Úr hangjában. Az még hagyján, hogy a története nem túl bonyolult – egy férfi keresi az apját, közben saját identitását is próbálja összerakni, a háttérben pedig az idegenek Földre küldött üzenetének megfejtéséről is hallhatunk néhány mondatot –, a fő gondom az, hogy ezt a történetet szerintem mérhetetlenül lassan, egyszerűen és sokszor életszerűtlen jelenetekben mondja el. Azok a meghökkentő megoldások, amik jellemzik Pálfi filmjeit, itt csak nyomokban bukkannak fel: egy sivatagban sétáló óriás, gyorsított felvételek, egy rövid űrhajós sci-fi betét. Ezek a furcsaságok viszont nem tudtak eléggé felrázni a vontatott felvezetés, Péter unalmas útja vagy a felszínesen felskiccelt párkapcsolati és családi problémáinak ismertetése után. Sok mindent szeretne Pálfi felvillantani, és például az idegen bolygót tanulmányozó űrhajó történetével egyfajta mélyebb értelmezést vagy párhuzamot nyújtani a film egyes cselekményszálainak, de az egész végtelenül esetlegesnek és gyengének hatott számomra. Erősnek tűnhet ez a kijelentés, de amikor a moziteremből kilépve érezni a nézőkön a csalódottságot, akkor nem lehet ezt nem szóvá tenni.

Szeretem Pálfi György filmjeit, és fontos rendezőnek tartom, ezt nem tudom elégszer hangsúlyozni. Az Úr hangja fontos kérdésekről szeretne szólni, mint az apa-fiú kapcsolat, arról, hogy mennyire határozza meg az ember személyiségét a családja vagy az, hogy milyen a viszonya egyes emberekhez. Ötletes megoldásokat is találni, a híradóbevágások és a zeneválasztás nekem például működtek, ahogy a sci-fi betét is úgy-ahogy érdekelni tudott. De nem sikerül megtalálnia a megfelelő egyensúlyt a szürreális és a reális, a sci-fi és a hétköznapi, a globális és a személyes között, valahogy ezek az arányok elcsúsznak, és nem a megfelelő irányba. Ez a színészeken is meglátszik: hiába tehetséges Polgár Csaba vagy a barátnőjét játszó Kiss Diána Magdolna, filmbéli karaktereik egy percig sem kerülnek közel hozzánk, nem is nagyon értjük sokszor (főleg a főszereplő férfinél), miért úgy cselekszenek vagy azt mondják, amit látunk vagy hallunk.

Több okból is sajnálom ezt a filmet. Egyrészt ott van benne, amitől igazán naggyá, emlékezetessé válhatott volna – amikor az utolsó negyed órában kibontakozik a globális mondanivaló, az több gondolatot is felvethet a nézőben, amikkel érdemes lett volna többet foglalkozni. Ugyanígy egyáltalán nem bagatell, ha valaki filmet forgat egy apa-fiú kapcsolatról, az ilyen témák sosem válnak unalmassá. A sci-fi betét is tartogat mélységet, ahogy például a dokumentumfilmes megoldásokból is fel lehetett volna építeni valami szokatlant. Másrészt azzal, hogy egy kultikus regény nem jól működő továbbgondolását látjuk, csak megerősödik az a téves elképzelés, hogy vannak olyan művek, amiket nem lehet és nem is szabad filmre vinni. És hát ami a saját külön szívfájdalmam, hogy Az Úr hangja sem lett igazán jó magyar sci-fi, inkább olyan szerzői film, ami csak félig-meddig képes megvalósítani és átadni az alapkoncepcióját. De hogy ne zárjam ilyen negatívan az írásomat: én továbbra is bízom Pálfi Györgyben, és várom az újabb filmjét.