Főkép

Andrej Tarkovszkij (1932. április 4.–1986. december 28.) a szovjet új film második generációjának (Paradzsanov, Iljenko, Danyelija, Klimov, Panfilov, Mitta, Tarkovszkij, Mihalkov) egyik kivételes alakja, aki minden esetben a választott téma keretei között mondta el mondanivalóját az emberről és a világról. A mindössze harmincnégy évesen klasszikussá lett Tarkovszkij művészete a szlavofilizmusban, a szeretetkultuszban, a nemzeti küldetéstudatban és a hitben gyökerezik. A mindezek képi megfogalmazásaként megjelenő balladisztikus panteizmus és montázstechnika pedig szervesen kapcsolódik az orosz-szovjet némafilm klasszikus hagyományaihoz. A Stanislaw Lem azonos című regénye lapján készült „Solaris”-ban sincs ez másként. – a főszerk. megjegyzése.

A solarisztika tudománya úgy tűnik, zsákutcába vezette a vele foglalkozókat. Az emberiség a világűrben rálelt a Solaris bolygóra, ahol egy értelmes, tudattal rendelkező biomassza-óceánnal próbálják felvenni a kapcsolatot, mindeddig sikertelenül. Mivel a több évtizedes kutatómunka és kísérletezés nem járt eredménnyel, eljött az ideje annak, hogy eldöntsék, érdemes-e tovább folytatni a munkát az óceán felett lebegő űrállomáson, vagy számolják fel azt. Kris Kelvin kapja a feladatot, hogy eldöntse a kérdést. Mivel az eddigi kutatások számos emberéletet követeltek, illetve sok megmagyarázhatatlan jelenség játszódott le a bolygófelszínen, Kris előítéletekkel érkezik meg az állomásra. Ahol szembesülnie kell tudós barátja, Dr. Gibarian öngyilkosságával. Mind a megmaradt személyzet (Dr. Snauth és Dr. Sartorius) furcsa viselkedése és kijelentései, mind Gibarian hátrahagyott videoüzenete ráébresztik Krist arra, hogy valami különleges, egyedülálló, mindazonáltal meg nem értett dologgal áll szemben.

Előítéletei és zavarodottsága azonban fokozatosan szertefoszlanak, amikor különleges látogatója érkezik. Tíz éve elhunyt felesége jelenik meg az állomáson, hús-vér formában, mindezzel kivetítve Kris lelkiismereti problémáinak forrását. Lassan megérti, hogy látogatója a Solaris „ajándéka” azért, hogy megbékéljen saját magával. És talán ezen az ajándékon keresztül sikerül kapcsolatot teremteni a bolygót uraló óceánméretű tudatmasszával.

 

A film meglehetősen hosszúra sikeredett (az újabb, amerikai változat csak 100 perc). Ennek oka, megítélésem szerint, Tarkovszkij munkamódszeréből fakad. Az extrák között nővére nyilatkozza róla azt, hogy testvére minden filmjét nehezen készítette el, mindegyiket különleges kihívásként kezelte és mindent megtett annak érdekében, hogy elképzeléseit a lehető legapróbb részletekig valóra váltsa. Meglehetősen furcsa művészi látásmódja már vizsgamunkájában is jelentkezett, és szerencsére egész pályája során elkísérte. A hosszú, ugyanazzal a témával foglalkozó, szimbolikus tartalmat hordozó képsorok egyesek számára unalmasnak tűnhetnek, azonban, ha magunkévá tesszük Tarkovszkij látásmódját, minden részlet értelmet nyer (gondolok itt a film kezdő képsoraira, vagy Berton utazására vissza a városba). Hasonlóan furcsának tűnhet az a – most már régiesnek tűnő – mód, ahogy egy-egy apró, de rendkívül fontos, részletet hangsúlyoz ki egy adott tárgyra történő ráközelítéssel, majd a kép pár másodperces kimerevítésével.

Mindezek, és persze még több tucat dolog, amit most nem emelnék ki külön (hang, vágás, színészi munka, stb.), együttesen nyújtják azt a műélvezetet, amely Tarkovszkijra oly jellemző. És ez az oka annak, hogy bár életében nem sok filmet készített, mégis majdnem minden alkotása nemzetközi díjat és elismerést kapott.

Úthenger és hegedű (1961) – New York Nemzetközi Filmfesztivál, Első díj
Iván gyermekkora (1962) – San Francisco Nemzetközi Filmfesztivál díja; Velencei Filmfesztivál, Arany Oroszlán díj
Andrej Rubljov (1966) – Cannes-i Filmfesztivál, Zsűri különdíj
Solaris (1972) – Cannes-i Filmfesztivál, Zsűri különdíj
Sztalker (1982) – Cannes-i Filmfesztivál, Ökumenikus zsűri különdíj
Nosztalgia (1984) – Cannes-i Filmfesztivál, Nagydíj
Áldozathozatal (1986) – Cannes-i Filmfesztivál, Zsűri különdíj

A film két DVD-n kapott helyet, mivel elve két részesnek készült. Így mindkét korongon lehetőség nyílt extrák elhelyezésére, amelyet a gyártó/forgalmazó, ha nem is maradéktalanul, de kihasznált. Az első DVD pár fotót a filmből, az alkotók filmográfiáját, Lem és Tarkovszkij életrajzot, valamint a rendező nővérének, meglehetősen rövid és csak angol felirattal ellátott visszaemlékezéseit tartalmazza. A második DVD-n a forgatásról találunk képeket. Itt kapott helyet a színészek filmográfiája, néhányuk életrajza, valamint egy portréfilm a főszereplőről, Donatas Banionisról. Tetszett az a megoldás, hogy a filmográfiát vagy az életrajzokat olvasva, újabb riportokhoz vagy filmelőzetesekhez juthatunk, viszont ezek száma nagyon kevés.