Főkép

Az Agave Könyvkiadó ígéretéhez híven a világpremierrel közel egy időben kiadta a Themisz-akták trilógia mindhárom részét. (Az első két kötetről szóló írásainkat ITT és ITT találhatjátok meg.) A három mű méltán pályázhatna az utóbbi évek legmegosztóbb sorozatának címére, már ha lenne ilyen.

 

Miközben a könyvek erősségeit senki nem vitatja, az egyszerre régimódi és – mivel mostanában jellemzően nem használják, ezért – újszerű elbeszélői forma (beszélgetések és naplórészletek átiratainak, úgynevezett akták sorozata ugyanis mindhárom rész) sokakban heveny nemtetszést váltott ki. Jómagam egy percig sem erősítettem a fanyalgók táborát. Ellenkezőleg: nem emlékszek rá, hogy valaha olvastam-e ennél könnyebben „fogyasztható”, érthető, vagyis olvasóbarát regényt, de főleg nem sci-fit! A leíró, tisztán prózai részek hiánya nem érintett meg, a párbeszédek minden információt megadtak ahhoz, amire szükségem volt, hogy magam elé tudjam képzelni a filmre kívánkozó történet legapróbb részletét is. Értékelem azt a merészséget, amivel a szerző vissza mert nyúlni a klasszikus levél- és naplóregények félig-meddig már elfeledett korába, hogy egy modern fantasztikus történetet ilyen váratlan módon osszon meg olvasóival.

 

Mivel a trilógia – egyelőre biztosan – az egyébként kerek történet végét jelenti, ezért minimálisan elvárható volt, hogy a szerző az első két rész végére rakott bizonytalansági faktornál (cliffhanger) komolyabb, kevesebb kérdést nyitva hagyó lezárással rukkoljon elő. Sylvain Neuvel ezt a feladatot is sikerrel vette, igaz, a végjátékba és az odáig vezető útba is sok helyen könnyen beleköthet az, aki kivetnivalót keres a regényben. A hasonló történetekhez képest nem annyira heroikus, néhány ember titkos (?) felsőbbrendűség utáni vágyát egyáltalán nem elégíti ki, sőt! A történet íve engem is meglepett, nem gondoltam, hogy ide lyukadunk majd ki, pedig a regényre a fantasztikus jelzőn túl a logikus illene a legjobban – talán az optimista mellett –, szóval olyan nagyon talán mégsem kellett volna meglepődnöm.

 

Amennyiben sikerül visszaemlékezni arra – Vigyázat! Itt már szörnyek (spoilerek) élnek! –, hogyan lett vége a második regénynek, felidéződhet bennünk a hirtelen a távoli csillagok közé került nem-űrhajós szereplők meghökkent ábrázata. Innen már csak egy „ugrás”, hogy a rejtélyes, sosem látott idegen lényeket is megismerhessük közelebbről. Ellátogatunk a xeno-planétára, ahol hőseinknek az eddigiektől eltérő kalandok során kell keresztül verekedniük magukat. A trilógia kevés gyengébben sikerült része közé tartoznak szerintem az itt olvasható jelenetek, de csakis egy dolog miatt. A földönkívüli társadalom túlságosan – talán direkt – is emberszerű volt, mintha csak egy gyerektől kérdeznénk meg, hogyan képzeli el a „marslakók” életét. Persze lehet ezt azzal magyarázni, hogy az emberek társadalma hasonlít az idegenekére, hiszen évezredekkel ezelőtt az emberiség fejlődésére nagy hatással voltak földönkívüli vendégeink. Mivel nem a tudományos alapossága miatt választottam ki az olvasási listámról ezt a sorozatot anno, ezért ezzel a magyarázattal be is érem, de megértem azokat is, akik fennakadnak ezen az írói „lazaságon”.

 

A három kötet végigolvasása után nyugodt szívvel mondhatom, hogy nincs bennem egy szemernyi megbánás sem a könyvekre áldozott értékes időm tekintetében. Egy emlékezetes – a sok áldozatot követelő részekkel együtt is – könnyed, mégis epikus történetet olvastam, amiben remekül megformált alakok szerepeltek. (Bár az első két rész névtelen nyugati férfija és a harmadik rész orosz „kémnője” teljesen azonos tőről fakadtak, ami újra egy kisebb írói hanyagság, de mivel már az első részekben is az ironikus humorral operáló részeket kedveltem a legjobban, ezért kifejezetten örültem a GRU őrnagyi rangban szolgáló hölgyének rendszeres megjelenésének.) A regények a felhőtlen szórakoztatás jegyében íródtak – eleinte a saját gyermeke kérésére, mint az ugye köztudott –, ezt a célt pedig végig sikerült megtartani. Neuvel bebizonyította, hogy igazi Mesélő, ezért örömmel fogok próbát tenni a következő regényével is. Aki még nem olvasott tőle semmit, bátran adjon egy esélyt az első résznek, mert – …nos: valószínűleg… – nem fogja megbánni.