Főkép

A Themisz-akták első részének elképesztő világsikere után – az Alvó óriások 2016 egyik legnépszerűbb sci-fije lett – szerencsére nem sokat kellett várnunk arra, hogy a kanadai szerző a folytatással is jelentkezzen. Itthon, a sorozat felett bábáskodó kiadó jóvoltából a hazai olvasók az angolszász megjelenéssel közel egy időben vehették kézbe a második kötetet. Mint azt talán már jó néhányan tudják róla, Sylvain Neuvel a nyelvtudományok doktora, aki eredetileg szoftvermérnökként dolgozott, és a véletlen – kisfia elapadhatatlan kérdésözönére próbált meg válaszolni, miközben közösen egy robotot építettek – szeszélyéből vált csak íróvá.

 

Az ismeretlen korú fémóriást összeszerelte és félig-meddig működésre is bírta már a Földvédelmi Csapatok kötelékében dolgozó tudóscsapat. Az FCS egy nemzeti kormányok fölött dolgozó intézmény, ami szabad kezet kapott azért, hogy minél hamarabb meghatározza, miért került a Földre a Themisznek keresztelt óriás, és a földönkívülieknek mi volt vele a szándékuk – és ami még fontosabb, mi a szándékuk most a Földdel. A tudósoknak egész sok válaszról sikerült is fellebbenteniük a fátylat, de mikor London belvárosának közepén egyik pillanatról a másikra megjelenik egy másik, egy még nagyobb robot, kiderül, hogy a megválaszolásra váró kérdések messze nem fogytak még el. A mindenki fölé fenyegetően tornyosuló, láthatóan sebezhetetlen óriás nem az a megnyugtató tényező, amit a világ vezető kormányzatai sokáig békésen tűrnének meg, az FCS nyugalomra intő felhívása dacára. A konfliktus kirobbanása elkerülhetetlennek tűnik, mikor tucatnyi új szerkezet érkezik a Föld több másik nagyvárosába.

 

A regény legnagyobb örömömre megtartotta legmeghökkentőbb ismérvét, vagyis ezúttal is le kell mondanunk a leíró részek szószátyárságáról, hiszen kizárólag párbeszédekből, monológokból és jegyzőkönyvek, audió-felvételek átiratából áll az a nagyjából hatvan Akta, ahogy itt a fejezetek el vannak nevezve. Ettől a kötet elődjéhez hasonlóan olvasmányos, sodró lendületű, ami egy pillanatra sem ereszti el az olvasóját. Elsőre talán furcsa ez az inkább dokumentum-regényekre vagy riport-könyvekre jellemző elbeszélői szerkezet, de szerintem mégis pazarul működik. Az okos szerkesztés miatt a leíró részek hiánya fel sem fog tűnni. Szimplán tudományos magyarázatokba sem sokszor (kevesebbszer, mint az az első kötetben történt) fogunk belefutni, amikor viszont igen, az mindig hihetően van prezentálva. Főleg a genetika témaköréből találhatunk szakszerűnek hangzó eszmefuttatásokat, de nem kell megijedni, nem fogja megülni a gyomrunkat a nehezen emészthető tartalom, hiszen végig könnyen érthető marad a szerző.

 

A földönkívüliekkel kapcsolatos mitológia és a történet íve viszont szépen kitárult. Eddig sem lehetett vádolni azzal az eseményeket, hogy ne lennének epikus méretűek, de míg az első részben főleg egy alkatrészek utáni, egész földre kiterjedő kutatás részesei lehettünk, mostanra láthatóan élet-halál, az emberiség fennmaradása lett a tét. Bár a lények fizikailag a földiekhez hasonlatosak, ám technológiailag jóval fejlettebbek nálunk, akikről kiderül, hogy nem nagy barátaik a földi diaszpórában élő ősi testvéreik leszármazottainak, és újra kiújuló konfliktusuk közben a földiek számolatlanul hullnak el. De biztos, hogy a földönkívüliek végső célja a földi élet kiirtása? Néhány megmagyarázhatatlan furcsaság miatt még ebben sem lehetünk biztosak egészen a könyv végéig, ami nem túl meglepő módon egyébként újra egy iszonyatos cliffhangerrel zárul. Persze e nélkül sem volt kérdéses egy pillanatig sem, hogy a harmadik részre maradok-e, de emiatt most szabályosan a küszöböt rághatom legalább 2018 májusáig, míg – egyelőre angol nyelvterületen legalábbis biztosan – megjelenik az Only Human.

 

A történet epikusságához képest kifejezetten kevés főbb karakter szerepel a regényben, ők azonban kifejezetten jól sikerült alanyok – izgalmas, egymástól könnyen megkülönböztethető figurák, akiket könnyen a szívébe zárhat az ember. Saját kedvencem (természetesen…) az a végtelenül cinikus, rejtélyes alak volt, akinek még a nevét sem ismeri senki a könyv világában. A szürke eminenciás, aki minden esemény mozgatója egy személyben – és aki még így sem a legrejtélyesebb szereplője a regénynek, még akkor sem, ha az idegeneket (és robotjaikat) nem számítjuk (még?) a rendes szereplők közé. Azok a részek, amikben Mr. X feltűnik, mindig valami extra ízt adtak az eseményekhez. [SPOILER!] Ezért aztán igazán felháborított, mikor meghalt… ráadásul nem is egyedül a sorozat fontos nézőpont karakterei közül. [SPOILER VÉGE!]

 

Az első rész a közösségi könyves oldalakon még eléggé megosztotta az olvasókat, köszönhetően talán a nem annyira szokványos formátumnak, de a negatívabb hangok a második részre jobbára elhalkultak. Lehet, hogy a „hőbörgők” – akiknek szerintem most abszolút nincs igazuk – egyáltalán nem adtak esélyt a második résznek, esetleg a második könyvre már kiteljesedő, epikusabb konfliktus miatt, mindenesetre a sorozat népszerűsége észrevehetően emelkedő tendenciát mutat. Az igazi csoda mondjuk inkább az lenne, ha a Themisz-akták tetszési indexe a harmadik részben nem emelkedne még magasabbra. Persze, nem olyan könyvről beszélünk, ami majd megváltja a világot, csak egy könnyed kikapcsolódás, egy kalandos sci-fi, amit tényleg nagyon jó volt olvasni.