Főkép

Ha nem volna már foglalt a „hunczut” jelző (Garaczi Hunczut László), akkor én minden bizonnyal Cserna-Szabó Andrásnak adományoznám. Én már a Sömmi esetében is éreztem jókora adag csibészséget, de most bizton állíthatom „csernabandi” nagy spíler. Hát ilyet tenni az olvasóval, hogy a Teremtés után ugorjunk már 4,5 milliárd évet! Hogy a főhős már az elején – a szó legszorosabb értelmében – elveszíti a fejét! Összepakolni egy regénybe Martinovics Ignácot és a Metallicát… Ki mer ilyet csinálni rajta kívül? 

 

És én még az elején halál komolyan akartam őt venni! Ebben segítségemre voltak az első fejezetek – mintha valamilyen történelmi regénybe csöppentem volna. Aztán az abbé halála után tisztán látható volt, hogy kezdenek a dolgok összekuszálódni, ezért bőszen jegyzetelgettem, ráfókuszálva a kapcsolódási pontokra. Egy ideig ment is, mindenféle nyilakkal, kulcsszavakkal telt be a jegyzettömb oldala, de aztán elveszítettem a fonalat vagy csupán úgy éreztem, nincs ennek jelentősége, hogy a történetek miképpen kapcsolódnak egymáshoz. Illetve ha mégis van (mert azért valljuk be: persze, hogy van), nem feltétlenül kell ezt megjegyeznünk, inkább csak hagyni kell, hogy sodródjunk az árral. Mindazonáltal fontosnak tartom hangsúlyozni: ezek az összefüggések nagyon bravúrosak (helyszín, személy, néhol csupán egy épület).

 

Be kell, hogy valljam, nem könnyű, sőt, talán egyenesen lehetetlen jelen esetben bármiféle cselekményt felvázolni. Ez egy anekdotagyűjtemény, mely elindul a teremtéstől és végigszáguldozik a (többnyire) magyar történelmen, hogy aztán sírva vigadjon a magyar (akarom mondani, az olvasó). 

 

Az írások hemzsegnek az irodalmi, zenei, történelmi utalásoktól. „A legnagyobb élő magyar költő már jócskán ittas, átható szeszszagot áraszt. Nagy, dülledt szemei vörösek, mint egy mókusé, összevissza dülöngél, dühösen zaklatja a járókelőket: Hé, nagyurak, jólesz tán szóba állni kaszás népemmel, mert a nyár heves – ordítja egy elegáns férfi arcába. A másik felé öklét rázza, és azt kiabálja: Ha jön a nép, hé nagyurak, mi lesz? Rablóváraitokból merre fut hitvány hadatok?” 

 

Máskor meg csak szimplán szórakoztatóak, mint például az ukrán törpe esete: „Alulra, a busz aljába, a csomagok közé. Betette a törpét egy bőröndbe, a bőröndöt meg berakta a csomagtartóba a többi táska közé. Aztán betett mellé még egy üres bőröndöt is. Majd az ukrán vett egy jegyet, felszállt a buszra, és elutazott a végállomásig. Közben, amíg a busz haladt A-ból B-be, a törpe a csomagtartóban előmászott a bőröndből, kivette a többi táskából az összes értéket, bepakolta az üres bőröndbe, majd visszamászott a saját táskájába. A végállomásnál leszállt az ukrán, kivette a két bőröndjét a csomagtartóból, majd feltűnés nélkül olajra lépett.”

 

Elképzelhető, hogy van bennem némi elfogultság a szerző írásai iránt, de én inkább úgy gondolom, arról lehet szó, hogy a sok búskomor, kortárs magyar széppróza között (amit – félreértés ne essék – én nagyon kedvelek), időnként jóleső érzés valami egészen mást olvasni. Olyat, ami kibillent a hétköznapok súlya alól, ami igazi felüdülés. Lenyűgöző, ahogyan Cserna-Szabó András játszik a szavakkal, ahogyan az évek alatt felgyülemlett tudását (itt főként az irodalomban való jártasságára célzok, ez világosan érezhető az írásaiból) ilyen könnyedén gyúrja egybe. Bár a végeredmény látszólag csupa fejetlenség és káosz, nem lehetnek kétségeink a szerző zsenialitása felől. A rajongókon és a műfaj kedvelőin kívül azon olvasók számára is bátran ajánlom, akik eddig idegenkedtek a szépirodalmi művektől – egy percig sem fognak unatkozni és a szórakozásuk garantált.