Könyvsaláta: Nagypapa szigete / Szerelmes verseim / Az örökkévalóság kereke

Könyvsaláta rovatunkba olyan könyveket válogatunk, amelyeket ugyan elolvastunk, de valamilyen oknál fogva mégsem ihlettek meg minket annyira, hogy önálló cikket szenteljünk nekik. Ez a bizonyos ok pedig szinte bármi lehet. Talán egy sorozat sokadik részéről van szó, és úgy érezzük, a korábbi cikkekben már mindent elmondtunk az egyes kötetekről. Talán nem tetszett annyira, mint vártuk, ezért hiába vannak erényei az adott könyvnek, mégsem tudjuk igazán ajánlani. Talán csak egyszerűen annyi kiemelkedően jó könyvet olvastunk mostanában, hogy egy „simán" korrekt műről most nem jut igazán semmi az eszünkbe. Ám azt semmiképpen sem szeretnénk, hogy teljesen elsikkadjanak...

Benji Davies: Nagypapa ​szigete

(Móra Könyvkiadó, fordította Szabó T. Anna)

Peti, aki ruházata (és környezete) alapján alighanem brit kisiskolás, egy nap átmegy a nagyapjához, aki felvezeti őt a padlásra, ahol egy lepellel takart vasajtót mutat neki. Az ajtó egy óceánjáró hajóra nyílik. Peti és Nagypapa elhajóznak egy távoli, egzotikus szigetre, ahol annyira szép és jó minden, hogy Nagypapa bevallja Petinek: szeretne ott maradni.

Mikor Peti másnap átmegy Nagypapához, üresen találja a házat…

Az elmúlásról és elengedésről mostanában több gyermekkönyv is megjelent magyarul. Benji Davies-é a legkisebbeknek szól, kevés (ám Szabó T. Annának köszönhetően letisztult és szép) szöveggel, színes, kedves és szövevényes képekkel (melyeken izgalmas megkeresni Nagypapa macsekját vagy a többi állatkát). Irigylésre méltó gyengédséggel mesél az óvodás korosztálynak – és persze az idősebbeknek is –, habár nem kimondva mindent, a költőiség és őszinteség olyan arany középútjára lelve, mely a szülőknek is nagy segítség. Egy pillanatra nem éreztem giccsesnek vagy cukiskodónak ezt a könyvet, sokkal inkább kedves és vigasztaló.

A Nagypapa szigete elnyerte az AOI World Illustration Awards gyermekkönyves kategóriájának díját, illetve a Sainsbury’s Children’s Book Awards-on az év gyermekkönyvének választották. Mi több, színpadi mű is készült belőle. Nem tudom, azt valaha láthatjuk-e, de az is öröm, hogy magyarul olvasható.

Weöres Sándor: Szerelmes ​verseim

(Helikon Könyvkiadó)

A Helikon Kiadó tematikus Weöres Sándor-válogatásainak mindegyik darabja vékony, keményfedeles és szépen illusztrált kötet. A szerelmes verseket rejtő könyvecske több szempontból is meglepő lehet azoknak, akik Weörest mint A teljesség felé bölcs, ill. a gyerekversek játékos-varázslatos költőjeként könyvelték el. Nem mintha nem volnának ezek a költemények is jellegzetesen weöresiek, de valamiért úgy alakult, hogy a legtöbben nem a szerelmes versei miatt emlékszünk Weöres Sándorra.

Pedig meglehet, a legtöbb versében ott volt a szerelem: a költő szerelme az élet, a világ iránt. S a kötet második költeménye nem más, mint a „Varázsének”, az a „Csiribiri”, amit magyar emberek milliói ismernek Halász Judit énekével. Vajon mi a meglepőbb, hogy gyerekversnek nézték, vagy hogy kiderül, hogy szerelmes vers? (Meglehet, a megoldás abban rejlik, hogy az itt olvasható változat utolsó két sora eltér a közismert verziótól.)

Ám a legtöbb olvasó alighanem egyedül ezt a költeményt üdvözli majd ismerősként. Azt persze tudjuk, hogy a költőnő, Károlyi Amy volt a felesége, ám mintha sajátos homály fedné Weöres magánéletét a nagyközönség elől. És érdekes módon ebből a válogatásból sem igazán fogjuk megtudni, kiket és hogyan szeretett. Ezek a versek ugyanis valahogy általánosabban fogalmaznak, és bár biztosan bennük vannak a költő saját élményei, mégsem olyan nyilvánvalóan, hogy bárki vagy bármi beazonosítható legyen bennük (hiába a néhol felbukkanó nevek). Vannak köztük kísérletezőbbek, de a gyerekvers(nek tartott) írásait idézően játékosak is, és messze nem csak a női nem ill. a szerelem szépségeiről szólnak és dicsét zengik. Sok költeményben ott van a magány és csalódás veleje – Weöres a szerelemről szólva is mélyebbre ás, mint sokan mások. Ám arra én sem voltam felkészülve, hogy néhány verse olyan búskomor és fájdalmas lesz…

Emiatt is zavar, hogy nem tüntették fel a versek keltezési dátumát, illetve, hogy semmiféle fogódzót, háttérinfót nem nyújt a kötet. De ez egyben az erénye is. Az olvasót nem befolyásolja semmi egyéb a saját élményein, tapasztalatain és beállítottságán kívül, hogy az egyik legcsodásabb magyar elme szerelemről szőtt sorait hogyan értelmezi. Hacsak nem Orosz István sajátos, különös hangulatú illusztrációi, melyek azonban inkább csak gazdagítják, semmint szűkítik az értelmezési lehetőségeket.

Neil Gaiman, Michael Reaves és Mallory Reaves: Az örökkévalóság kereke

(Agave Könyvek, fordította Farkas Veronika)

Mit is lehet írni egy trilógia befejező részéről úgy, hogy ne spoilerezzük el a két korábbi kötet eseményeit? Nem sokat. Legalábbis a Köztesvilág trilógia harmadik részéről nem.

Annyit talán mégis elmondhatok, hogy egy igen izgalmas és pörgős trilógia fordulatokban bővelkedő, és néhány pontján azért a várakozásoknak nem megfelelőt is húzó befejező része ez. Melyben persze a 15 éves főhősnek, a párhuzamos világok között közlekedni képes Joey-nak meg kell mentenie a világot. Mármint mindet. És persze vannak segítői, és a harcnak vannak áldozatai, és így tovább – a Köztesvilág-trilógia nem akar mindenáron egyéni lenni. De nem is pusztán szórakoztatni akar, van benne mondanivaló is. A felnőttéválásról is szól ez a regény.

Abban mondjuk megoszlanak a vélemények, hogy Neil Gaimannek mennyi köze lehet hozzá. Mert hiába, hogy rettentő változatos a trilógia világa, háttere és karakterei, az az igazi Gaiman-feeling nincs meg benne. Akármilyen sziporkázó, nem az egyediségétől az.

Filmként biztosan nagyon jól működne a Köztesvilág-trilógia, az épp menő szuperhősös mozikhoz hasonlóan látványos és akciódús hármast lehetne belőle forgatni. Talán egyszer erre is sor kerül.