Főkép

Táltosember. Lávamező. Bálnadög. Ínségözvegy. Birkabegyűjtés. Törvénymondó. Ha hátulról, a szómagyarázatok felől kezdjük el lapozgatni a Trollok alkonya című könyvet, amely nemrég jelent meg a Helikon kiadásában, ilyen és ehhez hasonló szavak fognak meghökkenteni. Ki gondolná, hogy a távoli Izlandon, ahonnan a könyvben szereplő három középkori történet származik, már 930-tól kezdve folyamatosan ülésezett a népgyűlés? Hogy a középkori izlandiak már ekkor szabadon választhatták meg, melyik goði, vagyis területi képviselő alá akartak tartozni? Hogy a 13-14. században már vaskos prózakölteményekben, szinte regényekben jegyezték le hosszú és izgalmas epikus történeteiket Kopasz Grím-fia Egilről, az átokverte Völsungokról, vagy épp Vörös Erikről, Grönland felfedezőjéről?

Magyarországon nem ismeretlen a középkori izlandi irodalom, de van egy olyan érzésem, hogy termékei azért nem szerepelnek a hazai bestsellerek között. A zseniális fordító és irodalmár, Bernáth István tett nagyon sokat azért, hogy ezeket a meglepően olvasmányos és kalandos műveket elhozza Magyarországra, a magyar olvasóknak: napjainkban a Corvina Kiadó csodaszép, külsőségeiért könyvdíjban is részesült köteteiben, a Fontes Boreales – Északi Források című sorozatban találkozhatunk az általa készített szövegváltozatokkal. Most azonban, hogy a Trollok alkonya megjelent, talán új olvasók is csatlakoznak majd az izlandi irodalom iránt rajongók köréhez: ennek a címlapján hatalmas, fekete és titokzatos gólemekkel operáló, keménytáblás mesekönyvnek annyira más a célközönsége.

 

A kötet válogatója és fordítója a tehetséges, fiatal költő, író, Dunajcsik Mátyás, s benne három, inkább kamaszoknak és izgalmas olvasmányra vágyó felnőtteknek szóló mesefordítás szerepel. Ezekben az izlandi þáttrökben, vagyis rövidebb elbeszélésekben találkozhatunk bánatos hegyi óriásokkal, egymást és halandókat mészároló rémlényekkel, kőbárkával, kísérő szellemmel, alakváltó harcosokkal és trollbirkózó-bajnoksággal. Ellátogathatunk a hűvös fjordok közé, a jégmezőkre és a halászmezőkre, a sötét barlangok mélyére és az izlandi uralkodók udvarába, sőt, az olvasó eljuthat a Snaefellsre is: a Snaefellsjükull vulkán 1446 méterével Izland egyik legmagasabb pontja, s mindenkinek ismerős lehet, aki olvasta Jules Verne Utazás a Föld középpontjába című regényét, amelynek hősei itt szállnak alá a földmélyi csodavilágba.

A könyv leghosszabb elbeszélése játszódik itt, a Bárður, a Havashegy védistenének története (Bárðar saga Snæfellsáss). Ha valaki beleolvas, azonnal elkaphatja a hamisítatlan „sagahangulatot”, azt a csodálatosan részletező, monumentális és epikus cselekményszövési módot, amely bármely mai olvasót is odavarázsolhat képzeletben egy izlandi hosszúházba, hogy meghallgasson egy jó þáttrt.

A könyv másik hosszabb prózai alkotása, a Bikaláb Þorsteinn meséje (Þorsteins þáttr Uxafóts) kissé rövidebb mű, izgalmas leszámolástörténet, s egy későbbi trollvadász felcseperedését, hőssé válását és trollgyilkos küldetéseit mutatja be. Egyáltalán, a kötet olvasói hamar valóságos trollszakértővé válhatnak: föleg, ha elolvassák a könyv alapos előszavát is, amely tökéletes Bevezetés a trollok világába. Becsukva a könyvet azon vehetjük észre magunkat, hogy már pontos és autentikus képpel rendelkezünkt arról, milyennek is képzelték e a csodás lényeket a régi izlandiak.

Mégis, számomra a legmeghatóbb az egész kötetből A hegylakó meséjének (Bergbúa þáttr) trollja volt, aki egy hosszú és különleges költeményt ad elő – amely nem egyszerűen izgalmas lírai/epikus mű, de egy hamisítatlan izlandi vulkánkitörés rettenetes élményének a megörökítése. E betételbeszélés valószínűleg a 13. században keletkezett: ekkor tört ki a Katla vulkán, hamuval borítva az égboltot, sártengerrel a földet, s földrengést és szökőárt okozva egész Dél-Izlandon. A mese szinte eszelősen kántáló trollja dalában valóságos, rémülten menekülő, s szörnyű emlékeiket örökké hordozó izlandi túlélők élményei őrződtek meg a késő olvasók számára, többek közt e szavakkal:

 

„Szétszakad a szikla,

sokan odavesznek,

visszhangot vernek a

vonagló hegyláncok;

fölöttem szél fütyül,

folyó vizét verem,

mások is lármáznak,

mind a maga módján,

mind a maga módján. (...)

 

Fekete rög robban,

rombol a lángvihar,

felrepedt föld alól

különös sár fortyog;

éled az óriásnép,

elnyílik az égbolt,

míg egyre csak esik,

s elsötétül minden,

elsötétül minden." (55-56.)

Ezek a sorok beavatnak az izlandi költészet rejtelmeibe, amelyben mindennél fontosabb a gondolatritmus, az ismétlés, s a magyar költészetben megszokott rímeket a tőismétlések és az alliterációk helyettesítik. Elolvasva azonban a verset, valószínűleg filmszerűen megelevenedik előttünk a rettenetes, csodálatos, ősi Izland is. Ahova érdemes ellátogatni Dunajcsik Mátyás könyve segítségével...