Morten A. Strøksnes: Tengerkönyv

Morten A. Strøksnes kötete, a Tengerkönyv az egyik legkülönlegesebb fúziós mű, ami az utóbbi időkben a kezeim közé került – ügyesen vegyíti ugyanis a tényirodalmat, az ismeretterjesztő irodalmat és a szépirodalmat egyaránt. Ez a közel 400 oldal egy év története, mely során a szerző és egy régi barátja elhatározzák, hogy hagyományos módszerekkel (némi rothadó állati belsőséggel, horoggal, zsinórral, ám horgászbot nélkül egy gumicsónakban ücsörögve) kifognak egy fél tonnásra is megnövő mélytengeri szörnyeteget, vagyis a grönlandi cápát, amelynél különösebb élőlénnyel csak nagyon ritkán lehet találkozni. Ugyanis nem elég, hogy általában több száz méter mélyen él; nem elég, hogy akár négyszáz évet is megél; nem elég, hogy roppant csúnya, de még a szemében is különös paraziták élnek, amelyek megvakítják az állatot, ám cserébe az áldozatait megdelejező zöld fényt bocsájt ki az óriási cápa szeme.

A Tengerkönyv pont annyira szól a külsőleg hihetetlenül rémisztő ellenfél elleni hajszáról, mint a Moby Dick – vagyis szinte egyáltalán nem. Ez az egész csak ürügy arra, hogy a szerző leírhassa szerteágazó gondolatait a világról, a tengerről, a biológiáról, a földrajzról, a történelemről és az emberről egyaránt. Persze ezzel nem árt tisztában lenni, mielőtt belevág az ember. Ahogy azzal is, hogy a szöveggel kimondottan lassan lehet haladni, mivel annyi érdekes és könnyen leellenőrizhető információt tartalmaz, ami könnyen arra késztetheti az olvasót, hogy végig internet közelben falja az oldalakat.

Strøksnes többször felteszi a kérdést, hogy vajon mi késztet két jólszituált negyvenes férfit arra, hogy ilyen mostoha körülmények között vegyék fel a harcot ezzel az őskorból itt ragadt élőlénnyel. A kérdés persze nem válaszolható meg túl könnyen, de minden bizonnyal köze van az ember ismeretlen utáni vágyakozásához, és ahhoz, hogy időnként késztetést érez arra, hogy túllépje a saját határait. És ahogy követjük a hosszú ideig tartó és többször megszakított horgászás monoton eseményeit (ez a türelemjáték – mint említettem – majd` egy éven keresztül zajlik), nemcsak a két férfi barátságának anatómiájába pillanthatunk be, hanem mindenbe, ami a roppant csavaros asszociációkra képes szerző agyában felsejlik. Így a mélytengeri élővilág mindezidáig zömében fel nem tárt titkaiba, a norvég halászat és bálnavadászat történelmébe, a természetvédelem fontosságának hangsúlyozásába, a világítótornyok építésének menetébe, csillagászati események leírásába (egyes feltételezések szerint meteorok hozták el a vizet a Földünkre), a társadalom morális kérdésének vetületeibe (miért tartjuk a cápát gonosznak, ha mi sokkal, de sokkal többet megölünk belőlük, mint ők belőlünk?), az északi tájképfestészet kérdéseibe, és még sorolhatnám.

Strøksnes képes arra, hogy egy rövid időre kiragadja az embert a szürke hétköznapi életéből, és elvigye a Lofoten-szigetek rendszerint barátságtalan vizeire, melyek mélye túlviláginak tűnő élőlényeket rejt. Ahogy képzeletben ebben a roppant gyönyörű, ám annál barátságtalanabb tájon járunk, nemcsak rengeteg információval bővül a tudástárunk, de közben éppen ilyen sok fontos kérdést is feltehetünk magunknak a saját életünkkel és a bolygónk sorsával kapcsolatban. A Tengerkönyv magabiztosan veszi az akadályt, és mind egy különös kihívás leírásaként, mind egy szerteágazó témákban kalandozó ismeretterjesztő kötetként kiválóan működik. Remélhetőleg sokakhoz el fog jutni.