Főkép

Hány személyes történet lelhető fel egy család széthullásában? Van-e egyetlen, abszolút igazsága egy ilyen élethelyzetnek? Vannak-e jó, ártatlan szereplők, akiknek lelkiismeret-furdalás nélkül foghatjuk a pártját – vagy mindig két oldala van az éremnek?

 

Domenico Starnone egy átlagos olasz házaspár életét veszi nagyító alá – egészen pontosan attól a pillanattól kezdve, hogy tizenkét évnyi nápolyi idill után a férj úgy dönt, Rómába költözik a szeretőjéhez. Az alapszituációt az elhagyott feleség hozzá írott leveleiből ismerhetjük meg. Az olvasó joggal érezhet együtt az asszonnyal: egyedül maradt, nemcsak társ nélkül, de két gyerek felnevelésének a terhével is. Az apa minden felelősséget elhárít, miközben nemcsak fiatalabb új barátnőjének társaságát élvezi a fővárosban, de ki is virágzik: addigi unalmas, sehova sem vezető egyetemi munkája helyett a tévében kezd dolgozni, és sikert sikerre halmoz. Meglepő, hogy a volt feleség kétségbe esik, és úgy érzi, a világ legnagyobb igazságtalanságát szenvedi el éppen?

 

Csakhogy Starnone csavar még kettőt-hármat a dolgon, így megismerhetjük a férj és a gyerekek szemszögét is. És a történet – a látszattal ellentétben – valójában csak itt kezdődik. A kérdés ugyanis nem az, hogy a férfi miért hagyja el a családját, és boldog lesz-e új életében, hanem, hogy miért tér vissza mégis. Összeragasztható-e az, ami már egyszer eltörött? Naivitás-e ezzel próbálkozni? És milyen hatással van a környezetére – a gyerekekre, egész felnőtt életüket, világlátásukat befolyásolva – ez a görcsös reménykedés, hogy egyszer majd jobb lesz?

 

Egy teljesen átlagos diszfunkcionális család kálváriájáról olvashatunk a kisregényben – és még csak nem is ironizálok. Olvasása közben végig az járt a fejemben, hasonló élethelyzetbe ragadhattak akaratuk ellenére azok a magyar anyukák, akik türelmüket vesztve kiabálnak és rángatják gyereküket a metrón; a párok, akik fojtott hangon veszekednek a bevásárlás legapróbb mozzanatairól a Tesco parkolójában; a kamaszok, akik maguk sem tudják igazán, miért feleselnek és mondanak ellent csak azért is a szüleiknek. A szerző olyan tapasztalatokat, érzelmeket oszt meg a szereplői elbeszélésén keresztül, amelyek sajnos sokkal gyakoribbak, mint azt az ember gondolná. Ezzel együtt kimondatlanul is felvet egy provokatív kérdést: biztos, hogy jobb az bárkinek – akár a gyerekeknek – ha egy olyan kapcsolatot, házasságot erőltetünk, ami egyértelműen nem működik?

 

Vigyázat: a Hurok roppant érdekes, ugyanakkor borzasztó kellemetlen olvasmány is. Ahogy a szereplők behálózzák és csapdába ejtik egymást, úgy hálózza be a történet az olvasót is. A szemszög- és idősík-váltások nemcsak izgalmassá teszik az olvasását, de könnyen meg is tévesztenek: mire kialakítanánk véleményünket a helyzetről, a karakterekről, és kényelmesen hátradőlnénk abban a meggyőződésben, hogy levontuk az egyértelmű tanulságot – már ugrunk is. Kénytelenek vagyunk folyamatosan új tényekkel, új érvekkel, álláspontokkal szembesülni, és ahhoz, hogy ezeket befogadjuk, és a regény elérje a célját, az olvasótól is munkát vár. Olyan érzelmi munkát, amit olvasás közben sem könnyű elvégezni, a valós életben azonban még hajlamosabbak vagyunk megspórolni – pedig talán sok nehéz élethelyzeten átsegítene. Ezért szívem szerint mindenkinek ajánlanám Starnone regényét – azzal a kikötéssel, hogy senki ne vegye könnyedén az egyébként rövidke kötetet.