Főkép

„– Hogy újraszüless – dalolta Dzsibríl Faristá az égből zuhanvást –, előbb halnod kell.”

 

Ezzel a sorral mutatkozik be Dzsibríl Faristá, a népszerű indiai sztár, amint épp a felrobbant Bostan nevű repülőgépből zuhan kifelé, s egyetlen társa Szaládin Csamcsá, a szintén indiai, ám már régóta Londonban élő szinkronszínész. Beszélgetnek és énekelgetnek a meglehetősen szorult helyzetükben, s már biztosak abban, hogy nem fogják túlélni ezt a borzalmas esést, amikor csodák csodájára, valamilyen rejtélyes indoknál fogva megmenekülnek. Legalábbis látszólag. Ugyanis bár a felszínen megpróbálnak visszatérni korábbi életükhöz, döbbenetes változások indulnak meg: amíg a túlélést követően Dzsibríl körül glória jelenik meg, és álmokat kezd látni, amelyekben arkangyalként „tevékenykedik”; addig Szaládin szarvakat növeszt, lába helyén pata jelenik meg, és kénkő áramlik ki az orrlyukain…

 

Újdonsült helyzetükben Szaládin boldogul nehezebben – bár már régóta szakított indiai gyökereivel, és kilépett zsarnokoskodó apja árnyékából, hogy Angliában keresse a boldogulást, megváltozott testével csak az előítéletekkel találkozik: márpedig akit az Ördögnek hisznek, az egy idő után talán valóban azzá válik. Dzsibríl sokkal inkább lelki síkon éli meg az angyali felét, álmaiban messzi földekre utazik, ismeretlen emberekkel találkozik, akik mind-mind Dzsibríl angyal kinyilatkoztatásait várják. Egy kis falucskában például egy Áisá nevű lány egyik útja után meztelenül kerül elő, az egész testét pillangók borítják, s közli a falu lakóival: csak akkor nyerhetnek bejutást a Paradicsomba, ha gyalog elzarándokolnak Mekkába, akár még a tengeren keresztül is. Egy Mahound nevű próféta viszont Dzsáhilijjában, a számtalan isten városában azt kezdi prédikálni, hogy csupán Allah az egyedül létező Isten, őt kell követni ahhoz, hogy valaki elnyerje az örök boldogságot.

 

Salman Rushdie tökéletesen magáévá tette a legfontosabb posztmodern elvet: nincs egy mindenek felett álló létező, nincs egy hagyomány, nincs egy vallás, nincs egy gondolat, amely a többin uralkodhatna. Monumentális, döbbenetes mélységű regényében nem kisebb feladatra vállalkozik, mint hogy igazolja mindezt, megdöbbentse az olvasót, felrázza kábultságából – a végnapok elkerüléséhez ugyanis ideje elkezdeni gondolkodni. A sátáni versek örvénylik, magába szippant, elborít és a mélybe húz, hogy ezekben a töredezett képekben megmutasson valami fontosat: Anglia és India, hagyományok és modernitás, vallás és tudomány, Jó és Rossz – lapjain minden egymásba fonódik, semmi sem létezhet a másik nélkül, nem is képesek kikerülni egymás bűvköréből, hiszen ha az egyik felemelkedne, mindenképpen a romlás várna minden másra.

 

A XX. század emberének (a XXI. századénak pedig még felfokozottabb mértékben) hirtelen meg kellett azzal birkóznia, hogy miként képes ennyi külső hatás, ennyi életszemlélet, ennyi egymástól gyökeresen eltérő, sokszor egymásnak ellentmondó világkép között élni, s hogyan lehet képes arra, hogy összeegyeztesse mindezt magában. India ilyen tekintetben tökéletes olvasztótégely: a régi típusú miszticizmus keveredik a modern világgal, a hagyományoknak meg kell küzdeniük a technikával, az iszlám legalább annyira fontos, mint a hinduizmus, s akkor még nem is beszéltünk a brit gyarmatosítók máig élő hatásáról. Csak sajnos pont azt felejti el minden „oldal”, hogy nem egymás ellen kellene beszélni, hanem azt kitalálni, miként lehetne értelmesen, átgondoltan, netalán békében egymás mellett élni.

 

Szaládin ingadozik közöttük, az egyiknek behódol, hogy a következő pillanatban továbbálljon: küzd új testével, majd enged a gyűlöletének, és megadja magát a Sátánnak – míg végül drámai módon kell rádöbbennie tettei következményeire, és ott találja meg az igazi énjét, ahol még véletlenül sem számított rá. Dzsibríl ezzel szemben teljesen új életet kezd, de egy pillanatig sem lehet biztos, hogy cselekedetei mögött valóban Isten áll, és nem az Ördög. Gábriel arkangyalként (a Dzsibríl eredeti alakja, a „Gibreel” talán látványosabb hasonlóságot mutat) való ténykedése legalább annyi csodát tartogat, mint amennyi káoszhoz és pusztuláshoz vezet: Áisá és Mahound (vagy ha úgy tetszik, Mohamed, ugyanis a prófétát valóban emlegették a „Mahound” gúnynéven) olyan figurák, akikben egyesül a jó szándék, a hatalomvágy, a vallási-spirituális vezetés igénye és a könnyű befolyásolhatóság, ez pedig olyan kombinációnak bizonyul, amit még Gábriel sem biztos, hogy képes uralni.

 

Rushdie elvisz minket a XX. század lelki átváltozásainak gyökeréig, alapjaiban ráz meg minket és világképünket. Keményen mutatja be nekünk az olyan fogalmak igazi oldalát, mint a „szabadság”, a „haza” vagy a „hit”, s közben lassan azt vesszük észre, hogy egyre mélyebbre kerültünk ebben a csodákkal tarkított világban, egyre kevésbé marad bármi, amit még meghagyott nekünk. Olyan összetett és komplex rendszert ad át számunkra, amit teljes egészében kibogozni talán képtelenség is – én sem tudok mást csinálni, mint a felszínt kapargatni, merthogy már az is olyan erővel bír, ami nem ok nélkül „eredményezett” fatvát, kiátkozást az író számára. A sátáni versekben nincs egyértelmű olvasat, csupán ötletek vannak, amik inkább kevésbé, mint többé összeállnak egy olyan rendszerré, amit elsősorban csodálni lehet. Csodálni bátorságáért és hatásáért, s mindenekelőtt olvasni: újra és újra, mert minden alkalommal képes lehet mást, eltérőt, újat adni – ettől válik olyan mesterművé, amit mindenkinek meg kellene ismerni.