Főkép

Krusovszky Dénes korunk egyik legjelentősebb költője. Rengeteg díjat tudhat magáénak, a 2008-as Móricz Zsigmond-ösztöndíjtól kezdve a tavalyi Zelk Zoltán-díjig. Ha jól számolom, eddig négy verses, egy novellás és egy esszékötete jelent meg. Szoktam bőszen hangoztatni, hogy szeretem, ha egy költő kilép a megszokott műfajából és prózaírásra adja a fejét. Eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy általában nagyon szép, lírai mondatok kerekednek ki az efféle kísérletekből. És bár A fiúk országa című novelláskötetével nem voltam maradéktalanul megelégedve, én, a regények szerelmese nagyon vártam, hogy mit tud adni nekem a szerző ezzel a hosszabb lélegzetű írásával. 

 

Nem tudom kellőképpen hangsúlyozni, mennyire elégedett vagyok a könyv fizikai megjelenésével: a kissé vaskos, de nem túl méretes, hanem kifejezetten olvasóbarát méretű kötet borítója is meglehetősen impozáns. A rajta látható, régi időket idéző „polimer” kazetta a történet ismeretében is értelmet nyer, és ugyanez a helyzet a címválasztással is – nem kívánom leleplezni a titkot, de nagyon találó. 

 

Bár én szeretek megdolgozni egy-egy szöveg befogadásáért, előszeretettel sakkozgatok a párhuzamos idősíkokkal, bizonyára akadnak bőven olvasók, akiket inkább megelégedettséggel tölt el, amikor egyfajta útmutatást kaphatnak a szerzőtől. Esetünkben ez részben már a fülszövegben is megtörténik: megtudhatjuk, hogy többféle idő- és térbeli síkon mozognak hőseink, ezen kívül az eligazodást a fejezetcímek utáni évszámok is segítik. Ha rápillantunk a tartalomjegyzékre, rögtön láthatjuk, hogy a Prológus és az első két fejezet rögtön háromféle időben játszódik. Bár a fülszöveg a szálak összefonódását az utolsó fejezetre ígéri, én azért már kezdettől fogva a kapcsolódási pontokat kerestem, ezzel még izgalmasabbá téve az egyébként is lebilincselő olvasmányt.

 

Főhősünk, Lente Bálint, a fiatal újságíró, aki, ha jól tippelem, a történet kezdetén kb. 27 éves lehet. Gyermekéveit Hajdúvágáson töltötte (ez tulajdonképpen Hajdúnánás, ahol Krusovszky felnőtt), ide tér vissza a regény elején egy volt gimnáziumi osztálytársának esküvőjére. Miután barátnőjével összekaptak, kapóra jön neki, hogy Tuba, a gyerekkori legjobb cimborája meghívja, hogy már a nagy esemény előtt töltsön vele néhány napot Vágáson. A lakodalmon aztán összefut gyermekkori szerelmével, Hárs Julival, akivel megpróbálják a régi dolgaikat tisztába tenni. 

 

Bálint történetének közepére beékelődik egy régi hajdúvágási história, amely a regényt számomra kiemelte a hétköznapi történetek közül. A helybeli tüdőgondozóban (ahol többnyire a Heine-Medin-kórban, azaz járványos gyermekbénulásban szenvedőket ápolták) tölti a napjait évtizedek óta Aszalós – mostanra sajnos többnyire már csak vastüdőben. Amikor hírét veszi, hogy meghalt a bátyja, az utolsó élő rokona, az állapota még inkább súlyosbodik. Úgy érzi, meg kell osztania a titkát valakivel, mielőtt meghal, ezért megkéri az ápolóját, vegye magnóra a történetét, mely súlyos lelki teherként gyötri gyermekkora óta.

 

Ez a múltban játszódó szakasz a regény kiemelt fejezete, regény a regényben, akár külön is megállná a helyét. Hiába tér el az elbeszélő (a „bálintos” fejezeteknél egyes szám első személy, míg Aszalósé egyes szám harmadik személy), és a történések között is majd’ 20 évnyi különbség van, a szöveg integrálása ettől függetlenül kiválóan sikerült. Ráadásul Aszalós történetszála a csernobili katasztrófa idején játszódik, amely bizonytalanságban tartotta akkoriban az embereket. (Ezt a bizonytalanságot hivatott hangsúlyozni például az a rész, amikor az ápoló munkába menet azt látja, hogy a munkások az óvoda udvaráról a teherautóra lapátolják a homokot, attól tartva, hogy a homok magába gyűjti a sugárzást.)

 

Az utolsó fejezetben a kérdéseimre a beígért magyarázatokat mind megkaptam, a szerző igazán izgalmasan, aprólékosan fűzte össze a szálakat – még ott is és azzal is, amire igazából nem is számítottam. Érdemes lenne az egészet elölről kezdeni és újraolvasni – az összefüggések ismeretében mindenképpen más élményt nyújtana és talán olyan dolgokra is felfigyelhetnék, amik első olvasásra esetleg elkerülték a figyelmemet.

 

Krusovszky Dénes remek atmoszférát teremtett, figurái nagyon élethűek, látszik az is, hogy mennyire törekedett a hiteles környezet megteremtésére. Könyve számomra az idei széppróza-termés egyik legjobbja. Tudom, nagyon-nagyon elcsépelt mondat ez, de most tényleg őszintén elmondhatom, hogy „ez a könyv letehetetlen”. Fogadjátok meg a tanácsomat: zárjátok ki a külvilágot, teremtsétek meg hosszabb időre az olvasás nyugalmát, mert ha elkezditek ezt a történetet, hipp-hopp benne ragadtok és nem bírtok tőle szabadulni. Még az utolsó oldal elolvasása és a könyv becsukása után sem…