Marceline Loridan-Ivens: És te nem jöttél vissza

„Az már majdnem maga a boldogság, ha az ember tudja, mennyire boldogtalan lehet.”

A második világháború borzalmairól, főként a zsidók ellen elkövetett rémtettekről sosem lehet eleget olvasni - ahány túlélő, annyi holokauszt-értelmezés, hiszen minden ember másként élte meg. Nem szeretem a ripacskodó műveket, a túlzott érzelgősséget, ezért igyekeztem valami igazihoz, élőhöz nyúlni, ami a maga szolid, borzalmas valóságában tárja fel a törénelmet; nem pedig egy könnyen eladható giccsfátyol mögé bújtatva ábrázol. Egyediségre vágytam, és ezzel a nyúlfarknyi levélregénnyel rátaláltam arra, amit kerestem.

Egy fiatal zsidó lányt apjával együtt elhurcolnak a nácik Franciaországból a leghírhedtebb, auschwitz-birkenaui haláltáborba. Ketten kétségbeesett harcot folytatnak nemcsak az életben maradásért, de egymásért is. Egymásért egy olyan világban, ahol az sem biztos, hogy az ember az aznapot túléli, hogy lesz számára holnap. Ez az, ami leginkább arról tanúskodik, hogy sosem veszik ki belőlünk a remény. Nem egyfajta bizakodás a jövőbe vetett hit is? Nem a milyenségébe, hanem egyáltalán a meglétébe, a valóságába. Mert az ember ösztönszerűen, foggal-körömmel ragaszkodik az életéhez a végső pillanatokig. És a lány fordulóponthoz érkezik: tudomásul kell vennie, hogy míg neki megadatott a menekülés lehetősége, apját sosem kaphatja már vissza.

Marceline Loridan-Ivens megrázó őszinteséggel vall a lágerben szerzett élményeiről, a túlélés nehézségeiről. A fojtogató hangulat a személyes ottlét érzését kölcsönzi az olvasónak. Talán az írónő maga sem számított arra, hogy a náci rémuralom karmai közül való szabadulás után még nagyobb nehézségek következnek. Szembesül vele, hogy az ember évekig, évtizedekig, akár élete végig hordozhat egy terhet, amit képtelen letenni, a részévé válik. Ez a teher kialakulhat megbánásból, bűntudatból, de szeretetből is. Egy apa elvesztése egy lánygyerek számára olyan, mintha a húsából ragadnának ki egy darabot. A seb sokkal fájóbb, sokkal égetőbb lesz, mintsem hogy felejthető legyen. Az egyedi holokauszt-megközelítést épp ebben látom: ez a mű egyszerre történelmi és sorstragédia, egyéni és globális veszteség, az apa-lánya kapocs széttéphetetlenségének története. 

Nincs kétségem afelől, hogy Loridan-Ivens önvallomása elsősorban magának íródott a feloldozás, a fellélegzés reményében. Apja halála és a tény, hogy ő látta utoljára életben, neki adatott meg a lehetőség, eltávolította a családjától. Összefogás és öröm helyett bánat és irigység fogadta a haláltáborból hazatérve. Később hiába fut be a filmiparban, hiába lesz sikeres, hiába tudhat magáénak színvonalas életvitelt, elismerést, nem tud szabadulni a múlt kísérteteitől. Idősebb férje sokak szerint nem volt más számára, mint apapótlék, ugyanakkor Ivens állítja: apját senki nem tudta volna helyettesíteni.

Egy önvádban, lelki nyomorúságban leélt élet árnyékából próbál leszámolni démonjaival e könyv alakjában, mert érzi, eljött az ideje, készen áll rá. A halál előtt még utoljára, még egy percre olyan szabad akar lenni, mint az a zsidó kamaszlány, akinek fogalma nem volt az emberiség gonoszságáról. Megkönnyebbült búcsú apjától és egyúttal életétől is. Marceline 90 évesen, 2018. szeptember 18-án hunyt el.