Főkép

Bár annak fényében, hogy nemrégiben a kritikusok az utóbbi évtizedek legjobb kispróza-írójának választották meg Szvoren Edinát (igaz, csak egy hajszállal előzte meg egyik nagy kedvencemet, Tar Sándort), nem túl meglepő, de annál nehezebben vitatható tény, hogy az írónő nemigen tud hibázni. Bár a Verseim már a negyedik prózakötete, de gyakorlatilag a pályakezdetet jelentő Pertutól kezdve minden egyes könyve hasonlóan magas színvonalon megírt, és ezzel együtt az olvasóközönségnek méltán ajánlható alkotás. Mégpedig úgy, hogy még az egyes köteteken belül sincsenek igazi hullámhegyek vagy hullámvölgyek.

 

Mindazonáltal annyi elmondható, hogy véleményem szerint Szvoren elbeszélései az idők folyamán jócskán „olvasóbarátabbakká” váltak, és jóval közelebb kerültek a hagyományos történetközpontú elbeszélésekhez, ráadásul úgy, hogy közben egy cseppet sem veszítettek a rájuk jellemző egyedi hangulatukból. Ez már csak azért is jó hír, mert ezzel talán még szélesebb rétegeket képes megszólítani az írónő, mint korábban.

 

Gyakorlatilag már a kötet címválasztása is rendkívül provokatív és disszonáns hangokat kelthet bennünk (hisz esetünkben szó sincs versekről, hanem „csak” közel ilyen eladhatatlan kisprózákról), és ez a hangulat végigvonul az egész köteten. Az első történet, a „Falun nyaralok, burukkolnak a galambok”, értelmiségi főszereplője, aki egy kisebb javítási munkára akar szerződtetni egy helybelit, éppolyan idegenül és esetlenül mozog a számára furcsa és érthetetlen falusi szokások és emberek között, mint a kötetben szereplő legtöbb elbeszélés hősei.

 

A személyes kedvencem, a „Popa Éva” pedig egy végtelenül elidegenedett csonka család életterébe bekerülő új albérlő változtatja meg az addigi erőviszonyokat, és mozdítja ki az eseményeket az addigi menetükből. Vagy nem – Szvorennél bármi megtörténhet.

 

A „Hátunk mögött surrogás” egy horrorszerű szituációba ad betekintést, amit az olvasó eleinte minden bizonnyal enyhe homlokráncolással fogad, ám hamar érdekelni kezdi az, hogy honnan indultak és hová futnak ki ezek az események. A „Vettem egy füzetet” vagy a „Jönnek a verseim” központi témája pedig maga az írás, illetve az, ahogy befolyásolja a szöveget lejegyző személy, vagy éppen a megfigyeltek életét.

 

Az a furcsa, hogy bár tetszett minden egyes elbeszélés, és összességében is roppant színvonalas kötetnek tartom a Verseimet, de mégis nehéz megmondani, hogy mitől működnek ezek a történetek igazán. A sebészi pontossággal megválasztott szavakkal operáló nyelvezet, az itt-ott átütő groteszk elemek, a bármikor felismerhető szemléletmód, a szereplők között lüktető torz dinamika vagy a pontos megfigyelések miatt? Vagy ezek kombinációja a lényeg? Ki tudja? Én mindenesetre nem, de így is bőven tudom ajánlani mindenkinek ezt az alkotást, mint korunk egyik legjobb kispróza-írójának újabb remeklését, és mint a 2018-as év egyik legjobb kötetét.